Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Molnár Miklós: Kedves könyveim első tucatja

Zacharias Lichter távol tartja magát a munkától: magatartása egyik formá­ja a birtoklás szelleme, a „hatékonyság” gőgjétől fűtött butaság terjeszkedése elleni lázadásnak. Az egyetlen foglalkozás, amit egy kelet-európai nagyváros utcáit és parkjait járva néha gyakorol, a koldulás, mert szerinte ez az a foglala­tosság, melynek révén a legközelebb kerülhetünk Istenhez. „Az olyan ember, aki alkatilag alkalmatlan a koldulásra, végleges és tudatos középszerűségre van ítélve.” Sosem iszik, mert izzó személyisége a legkisebb alkoholos hatásra szét- bomlana. Nők, akár a legegyszerűbb nők társaságában érzi azt az ösztönző megértést, mely szárnyakat ad, és egyre tisztább magasságokba röpít. Minden pillanatban végtelen felelősséget érez minden egyén sorsa iránt. Közömbös a természet iránt, és elítéli az utazás modern divatját. Lüktet benne a vágy, hogy megőrüljön, mert az őrület magyaráz bennünket - az őrület megnyilvánulása vagyunk... Egész lényével a kérdezés diadaláért harcol; megkísérli eljutni arra a helyre, ahol már egyetlen válasz sem lehetséges. A birtokláson alapuló társadalmat oly módon véli megdönthetőnek, hogy az emberek millióit megnyeri a koldulás hívéül: az új, anarchista-vallásos tár­sadalomban a birtoklást, bár a törvény nem tiltja, az elmebaj jelének, szégyen­letes betegségnek, az utálat és a szánalom tárgyának fogják tekinteni. Ebben a magasztos forradalomban helyet kell kapniuk a tolvajoknak is, hiszen lopni a birtoklás elleni lázadás egyik lehetséges formája. Mindenki szabadon és ingyen fog dolgozni; egyesek koldulni, mások lopni fognak megélhetésükért; az lenne az eszményi, ha a koldusok a tolvajoktól kéregetnének, a tolvajok pedig a kol­dusokat lopnák meg. A mai Magyarországon, bár nem egészen úgy, ahogy elképzelte, megvaló­sulni látszik Zacharias Lichter létmodellje: a koldusok a tolvajoktól kéreget- nek, a tolvajok pedig a koldusokat lopják meg... CERVANTES: DON QUIjOTE Ha öt könyvet lehetne magammal vinnem arra a bizonyos szigetre, elvacakol­nék egy darabig, mi kerüljön be a választottak kvintettjébe (az Ezeregyéjszaka... Petőfi Sándor Összes költeményei... a Huckleberry Finn... A Mester és Margari­ta... a Svejk... vagy inkább a Harisnyás Pippi...). De ha csak egyet vihetnék, rögtön tudnám: az az egy csakis a Don Quijote lehet. Már csak azért is, mert 2005-ben, a Cervantes-év alkalmából megjelent Benyhe János remekbe sza­bott friss magyarítása. Ünnepélyesen meg kellett volna, hogy szólaljon min­den csengettyű, kolomp, kürt, sziréna, harang, be kellett volna, hogy induljon az összes még meglévő szélmalom, hogy hirdesse országnak-világnak: - Örvendezzetek, emberek, megjött a Búsképű Lovag, hogy orvosolja a sérel­meket, eligazítsa a ferdeségeket, jóvátegye a törvénytelenségeket, megszüntes­se a jogtalanságokat, kiegyenlítse a tartozásokat! Don Quijote históriája egy spanyol börtönben fogant, ahol csak kényel­metlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. Első ízben én is bör­tönben olvastam, mint politikai fogoly, s közben így sóhajtoztam: - Hej, hispániai börtönök, hát tibennetek Don Quijotéról lehetett írni? Tudod 87

Next

/
Thumbnails
Contents