Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

Történet-tudományi Intézet magyar-lengyel történész vegyes-bizottságának, s tanít az egyetemen. Kultúraközvetítő szerepének elismeréseként öt lengyel város - köztük Krakkó - díszpolgári címet adományozott neki; megkapta a Lengyel Irodalmi Alap Fordítói Nagydíját, sőt A Lengyel Köztársaság Érdemrendjét is. Számos hazai kitüntetése, irodalmi díjai közül a József Attila-díj (1984), valamint A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994) a legjelentősebbek.

Mindemellett azért e zsúfolt időszakban sem hagyott fel a költészettel. 1995-ben megjelent válogatott kötete (A tér töredékei), majd 2004-ben újabb opusszal jelentkezett (Kézmozdulat a szürkületben). Egész poétái életművét átrendező retrospektív kötete (Az idő' torkában, 2007; válogatta Ekler Andrea) a korábbiaknál teljesebb képet ad a Kovács Istvánt foglalkoztató létproblémákról, életszeletekről. Versbeszéde az idők múltán mind személytelenebbé, intellektuálisabbá, sőt „időtlenebbé” vált; ugyanakkor plasztikus képisége, nyelve tisztasága megmaradt. A hagyományosabb formákat mindinkább a szikárabb verspróza-struktúrák váltották fel. A válogatás nem időrendet követ; a ciklusokon belül egymással vegyülnek a korábbi és későbbi versek; így nem a poétikai jellegzetességek dominálnak, hanem a tematikus egységekre, a gondolatkörök kibontására esik a hangsúly.

A bevezető vers (Montaigne toronyszobájában) egyértelműen arra utal, hogy a szerző a gondolkodót tekinti önmaga reprezentánsának. „A megkésett angyal halálfejes szárnyalása” talán egy új Szent Bertalan éjszakára figyelmeztet, s a végidőkre vonatkozó jeleket akar az utókorra hagyni: „Sötétségünk tiszta részére írok. / Megkísérlem / olvashatón...”

A Távlatok c. ciklusban a történelem mint „képeskönyv” bomlik ki előttünk: Anonymus megidézésétől (A krónikás karácsonya) a XX. századi halálvonatok kattogásáig, a hulla-dombok irtózatos látványáig (A kapcsos könyv régi és új lapjai). A költő felmutatja azt is: hiába jön egy - esetleg pozitívnak látszó - változás; azzal új borzalmak, új ellentmondások keletkeznek; tehát a világ sátáni arculatát legyőzni, átformálni lehetetlen (Térkép). Különösen mélyen foglalkoztatja a katonasors: a hősök és a mártírok, a jeltelen tömegsírok lakóinak „krisztusi” sorsa (Az ismeretlen katonák, Katonák, Amíg a hó elolvad, Hősi halált halt stb.). Katyn fekete könyve örökre őrzi a szovjet vérengzés tragikus dokumentumait: apró tárgyi emlékek (nyaklánc, érckereszt, széthasadt családi fényképek stb.) hullnak ki lapjai közül „az urnaként összedrótozott kezekbe”. A feltárt tömegsírokból „ezrek halotti maszkja, szemfedője” néz vissza ránk. Visszatekintve újra és újra ’56 fénylő csodájára, mint örök mementót idézi meg leverettetésünk; a november 4. utáni temetői csend a totális leigázottság szégyenét és fájdalmát őrzi: „Tankok a Szénatéren / ágyúik lőterében / a már szétlőtt házak. / Statárium hirdető / plakátok oszlopa. / Letartóztatott nevek / s a felkiáltójeles / kivégzendők sora. // Hajóhinták... sírhalmok... / Lánctalpas lidércek” (Ezerkileitcszázötvenhat, 2003. október 24-27.) Az azt követő Kultuszévek pedig szentesítették a történteket, hosszú évtizedekre prolongálták a halál uralmát: „Idegek szögesdrótjain túl / a szemgödrök már betiporva / a Krisztus-tél vére kicsordul / a lándzsahegyű cellasorra”.

79