Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

AII. ciklus (Az idő súlya) a nemzeti/anyanyelvi létünkben való fenyegetettség, a több irányból ránk nehezedő nyomás alatti összepréseltség, a haldoklás képeit vonultatja fel; de ezek hátterében érzékelteti a dacos megmaradni akarás erejét is. A ciklus-címadó vers a halál-élet dimenziójába állítja a jelent: „Súlyosak / az anyanyelven szóló sírkövek, / ha ráomlik a nyelvi Bábel. //...// Súlyos az idő, / mely elszenesedett lándzsák közt / sodorna minket, / ha a szétdúlt őrhelyeken / nem fújna fagyosan a szél” (Nagyenyed, 1969). Mint egykori tudós tanárok a nagyenyedi ősi Kollégiumban, - úgy kellene ma is munkálkodnunk a nyelv megőrzésén-gazdagításán (Vallomás - Borbáth Károly- nak). Hiszen már-már a Teremtés visszavonásának időszakát éljük; „Pilátus- kezek” a halál uralmát készítik elő: „A hatodik este / pogánykemence tüzébe / hajtja fejét az ember // Testét befedi lánggal / Homlokán porlad el a kő” (Teremtés). „Ki nem mondott szavunk / por és hamu”. Lesz-e, aki / ami megment bennünket, s e szörny-időben lesz-e kéz, „mely papírcsónakunkkal / az éjfél holttengerén átevez”? (Az út, Kéz).

A lírai alany mintegy tárgyiasítja, egy-egy konkrét élethelyzetbe vetíti bele az apokaliptikus idők halál-vízióját. A szakrális életrend voltaképpen már a világháborúkkal, az egyetemes pusztítás „polgárjogot” nyerésével felborult; az emberi gonoszság semmibe vette Isten szavát, házából kiűzte az irgalmasság szellemét, meggyalázta a Bibliát. „A kereszthajó senkiföldje, / géppuska szól a karzaton. / Nem tud felállni Krisztus a kereszttel / a stációkként leomló falon. //...// A főoltáron sebesültek... / Elvéreznek a tarkón lőtt Igék. / Sóbálvánnyá mered az Isten: / csatorna-lejárat az Ég” (Szent János katedrális, 1944). És ami ez után következett? Félévszázadnyi börtön, siralomház, temetők. A festői táj, várromokkal, „s árnyaik között a hű halálraítélt” (A tér töredékei).

A szerző néhány konkrét, kerek kis prózai történetben jeleníti meg az emberi helytállás példázatait, s az utóbbi fél évszázad paradox szituációit, melyekben a jóság - tisztesség és a szeretet is visszájára fordult. Mintha még az Isten is úgy akarná, hogy annak, „akinek élete mindennapi példává válik, már azért is bűnhődnie kell, ha példája követhetetlen” az értékvesztett világban (Sors, Időzavar, A szelíd herceg szobra). E kis versprózák kivétel nélkül éles csattanóval végződnek, s némi bölcseleti „tanulságot” sugallnak. Annyi minden, s az ellenkezője is megtörtént velünk, XX. századi emberekkel, hogy voltaképpen már nincs miben hinnünk (legalábbis földi dolgokban, ígéretekben, evilági „paradicsomban” semmiképp!). A jóság - gonoszság is viszonylagos fogalommá vált, önmagában, vegytisztán egyik sem létezik; minden biztos fogódzó eltűnt életünkből. „Sorsunk júdás-ablakán az írás: lenni így is... Levegőt kapkodó kézfej, légszomjas búcsú minden alkony - távoli félelmünk, hogy az ébredés nem rianás, tudatunk tündöklő meghasadása lesz-e?” S vajon egyáltalán célba érünk - érhetünk-e - valaha is? „Mi töltheti ki utolsó leheletünket? Hiányunk szétfoszló füstködét? /.../ Csak az érkezés után érünk rá válaszolni. Ha megérjük” (Uton-úttalanság).

Az Oncsendéletrajz olyan, mintha lebegő tudatállapotban fogant volna: ismétlődő mozzanatok tartják össze a szétesésnek indult mozaikokat. Kívülről szemlélve a dolgokat: „az látható, ami van, és úgy, ahogy illik: mozdulatlan a székben, kitömötten az élhetetlen valóság kocáival”. Belülről azonban vérzik

80