Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

Krisztus c. versprózáját újrafogalmazva, szélesebb érvényű tablóvá bővíti a születés, a keresztút (élet), a halál / halhatatlanság hármas misztériumában {Szobor-triptichon Szervátiusz Tibor műtermében). Az I. rész (Elet-bálvdnysor) „fénnyel faragott eperfarönk-szobrai” az asszonyi sorsba, szerepkörbe engednek bepillantást - ők az Elet forrásai. A sok és sokféle arcból ujjongó életerő, a haláltudatból táplálkozó életszeretet sugárzik: „A túlvilág búzametszetű szemével néz ránk az élet. Az élet búzametszetű szemével nézünk a túlvilágba”. Születéstől a halálig asszonyok állnak a férfiak mellett; biztatva őket: „életnek életével éljél!”. A II. rész {Kolozsvári Krisztus) a XX. század minden iszonyatát, az ártatlanul meggyötörtek és keresztre feszítettek végeláthatatlan halálmenetét vonultatja fel. A treblinkai koncentrációs táborban és másutt elpusztítottak kínszenvedéseit, az égő-áldozatok gyötrelmét fejezi ki ez a Krisztusszobor. Természetesen, a treblinkai képek vonatkoznak a Gulágon elpusztított milliókra is. Hiszen „a Kolozsvári Krisztus a történelem élő és legyilkolt áldozataiból teremtődött. Minden volt - van - lesz megnyomorított életből és igaztalan halálból”. A III. rész {A kőből faragott...) Bartók Béla „krisztusi” sorsát: szenvedését, halálát és feltámadását idézi meg. „A megalázó ország és a honvágyadban újrateremtett haza senkiföldjén állunk, általad gazdagon, s ’tele bőröndöddel’ megraboltan”. A Próféta kottalapokkal megrakott „ekhós szekere” nyomán „por vagy porhó kavarog”. Koponyáját, „vonalaiban és szellemében hűséges arcát” „remegő kéz érintette mészkőbe”; „szeme mélyének odaátja: az űrt is átütő kettős kráter”. A zeneszerző és a szobrász álmaiban teremtett világ előtt „lehajtott fejjel állunk mi, utódok”.

Kovács István Bartókhoz fogható nagyságnak érzi Nagy Lászlót, a költőfejedelmet is; olyannak, aki egy egész korszaknak szabott művészetével irányt. Iránytűje - mint maga a Nap - „árnyék nélküli kő”. „Süllyedő hangod jéghegyet, napfénytemetőt hasít. / Csillagostyák és tengerek, / lüktet az éj halántéka, / a Tejút pengéje vakít” {A halál ajkain - Nagy Lászlónak). A hatvanas évek derekán nagy vihart kavaró Menyegző ihleti Kovács Fényképek a hegyeken túlról c. versét. A kezek, arcok - „mindenre jók”: gonoszságra, jóságra egyaránt - forgatják a történelem kerekét, amely szintén hol rossz, hol jó irányba megy. Egymásra vetülnek, egymást kizárják az „Istenben reménykedő” és „Istent vádoló” tekintetek; az ellentétes erők megbontják, szétfeszítik az egységet. A szétszakítottság az Időben kimerevedő patthelyzetet eredményez („mozdulatlanná pólyázott jövendő”). Ez a feloldhatatlan tépettség a magyarság keresztje. „Lecsukódó szemek napfogyatkozása. /.../ Didergő ujjunkkal kibetűzhetetlen a Halotti Beszéd”.

A vajúdó Időben ma is ezért nem tudunk előbbre lépni a nemzet dolgaiban. Kötéltáncosként egyensúlyozunk a szakadék fölött; mint Kirkegaard artistái, „a jónásnyi szájak, / nagy okoskodások / és / nagy vadászatok / évszakában”. Az egész újabbkori magyar történelem - költőnk olvasatában - „a kötél-táncos egyensúlya, / ki mozdulatlan lépeget, / erőt gyűjtve újra meg újra / merülő mélységek felett, / táguló boltívek alatt / a láthatatlan / kilátás- / tálán- / ságba” {Távlatok).

A hetvenes évek elején / derekán Kovács István nemcsak Erdélyt járja be, hanem Lengyelországot is: sok ponton érintkező történelmünk varázsa vonzza,

77