Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."
távolságtartóan, itt-ott csipetnyi iróniával szemléli a körötte zajló életet. Mintegy intellektuálisan felülemelkedve létproblémáin, immár a történelem, a társadalom működési törvényei foglalkoztatják. Az „ördöglakat”: csapdahelyzet, amelyből se az egyén, se a nemzet nem tud kitörni. Mindazok, akik az „isteni” törvények szerint kívánnak élni, a „sátáni” világ foglyaként keresztre feszülnek: a „luciferi” erők felmorzsolják, elpusztítják őket, ha nem hajlandók a kibékülésre (megalkuvásra, beletörődésre). Az Igazságot követni akarók tehetetlenségre vannak kárhoztatva: „Nem tudjuk szétszedni / a történelem ördöglakatát, / tudatunk, létünk / cellányi zárját, / a szívünknek fordított fegyver / závárját. //...// Csak a hóhér változik / meg a jós, / nem a szög, / csak a seb helye. // Tanú rá mind, aki / ’az Úr egyszülött fia’ volt”. A „véset”: örökhagyás, az utódoknak szánt üzenet, kőbe vésett intő jel: „Ha nem teremt, / töredelem / a NYELV” (Véset egy bábeli óvóhelyen). Ha a nyelvünket sorvadni hagyjuk: végünk. „Előbb a regölést, / aztán a regét //...// Előbb az iskolát / aztán a nyelvet //...// Előbb a jövőt / aztán a múltat // és / mindezt / egyszerre / jelenidőben” (Beolvasztás). A társadalmi kiszolgáltatottság, az anonim félelem képei epigrammatikus tömörségű vers-mozaikokban jelennek meg; a költő az általános emberi tudatállapotot, nem pedig magukat a történéseket vetíti ki bennük (A félelem 1 2 3 4 5 képei). Szinte azt sugallja: a társadalmi hierarchiában csak az juthat szerephez, aki „eladja” magát (pénzért, hatalomért, dicsőségért); de ezzel természetesen megsemmisül szellem-énje: „Dögcédulád ha felmutattad, / léphetsz a szellem cirkuszába. / Széttört útjelző - keresztút. / Palatábládon dátum és név” (1). Aki viszont nem adja meg magát, az előtt bezárulnak az „érvényesülés” lehetőségei, támadások kereszttüzében szinte életét kockáztatja: „Szemünkben céltáblát színez / a kék, a zöld, a szürke s barna. / És minden dörrenés után / tízes feketül át rajtuk” (3). S hogy milyen fokozatai vannak az önfeladásnak? „A csönd, / a túlordítás, / a fölemelt kéz, / az életvonalra markolt fehér kendő / még végső jele, / jelképe lehet a helytállásnak. //...// De van, / hogy az első, / hatalmasan teljesített kívánsággal / oda az utolsó kézfogás, / utolsó szembenézés” - az ember végleg elveszti önbecslését {Önfeladás /.). E felismerés, ennek vállalása a jellembeli autonómia alapja. A lírai alany számára a rádöbbenés, a mindent-megértés éve volt ’56; ekkor tudatosult benne: soha nem adja, nem adhatja fel önmagát. Az Enekóra-töre- dékek pár-mondatos kis mozaikjainak szerves egymásba épüléséből kirajzolódik erkölcsi-szellemi fejlődésének folyamata. I. osztály: „a szolmizáló kéz pantomimja / a tábla vonalas csöndje előtt”; II. osztály: „kéknyakkendős vizsga”; III. osztály: „sirály sírása, sikoltása / le a vízszintezett hangig”; IV. osztály: „befogott füllel / karmesteri pálca után tátogó halraj / a kórus”; V. osztály: „a hirtelen tanult és megértett Himnusz”. Felismerte: „a magyar nép vérzivataros évszázadai” nem múltak el; azóta is újabb vérzivatarok vártak és még várnak ránk. Hiába bűnhődtük meg már „a múltat s jövendőt”, a Kárpát-medencében soha nem lesz béke s nyugalom; maga a magyarság is mindig megosztott marad („lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre”). Többszöri erdélyi útja során nyilvánvalóvá válik előtte: ha van magyar jövő, az csakis ebből a tájból, az itt élő emberekből sarjadhat. Korábbi Kolozsvári 76
