Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

béke haldokló Andrej hercegének tekintete előtt, úgy forog - pörög - vonul előtte - körötte - fölötte a sok-sok meggyalázott - megdicsőült hérosz: „Kövekre fagyott a hínár: / levágott, koszorús fejek. / Eldobott gyűrűk a tó jegében: / aranyló, rémült halszemek. //...// Csak egyensúlyom vesztem el... / Vár jeltelen homlokú apám. //...// Csak egyensúlyom vesztem el, / ha egyszer partot érek, / szememben hordom halálát / a havon forgó égnek” (Havon forgó ég). Az apa emléke - így is, hogy nem ismerhette - megtartó erőt jelent a számára: „Apám a földre tapadt jégvirágnak / egy fagypont alatti reggelen. / Ujjaimban, ha fázom, / az O emlékét melengetem” (.Emlék). Erzi-tudja: anyjának sem könnyű a sorsa: „Ma éjjel is sírt. /.../ Anyám apámhoz beszélt. / Az árnyak tárgyakká merevedtek / Vérszínű vakolat szemerkélt. / A falak maguk- ba-zárva meneteltek” (Anyám). Azonban e mély érzelmi érintettség ellenére is csak igen kevés verse van szüleiről, családjáról; kezdettől fogva - költőként is — inkább a nemzet múltja, sorsa (s jövőtlensége) foglalkoztatja.

Már 1968-ban bejárja Erdélyt (s aztán többször is) - a dicsőséges hajdani harcok s a jelenkori szomorú csonkoltság földjét. A sorsvállalás konok elszántságával indul a hősök útján (Avarinduló — Utassy Józsefnek). Tisztában van vele: a nyílt lázadás csak felmorzsolná személyiségét - így inkább a csendes, néma szembeszegülést választja; ehhez erőt Erdély múltbeli példájából, történelméből merít (Agyúöntók földje). Legfontosabb értéknek az anyanyelv megőrzését tartja (Csángók - Domokos Pál Péternek). Kezdettől fogva közép-európai látószögből szemléli a szomszéd népekkel közös történelmünket; számára a Kárpát-medence egységes élettér (talán épp e felfogás az ő differencia speci- fikája a Kilencek körén belül!). Erdélyben járva, elsősorban 1848-at idézi, Petőfit siratja (Segesvári éjszaka-, Világos, 1849). Úgy érzi: akkori vereségünk történelmi leépülésünk forrása lett; mégis: a továbbéléshez azóta is az egykori élet- halál-küzdelemből merítünk erőt (Kopjafák). A halál s feltámadás jelképe számára Szervátiusz Tibor Kolozsvári Krisztusa: „Láttam a pillanatot, amikor Krisztust keresztfára emelték, de még sem keze, sem gerince nem érintette azt. A föltámadás pillanatát láttam: Krisztus keze és gerince már szabad volt. A halál s az élet érintkezésének görcsös vonalát hordom ^magamban, amit a szobor torz fémkoronája belém hasított”. Ez a Krisztus az Elet forrása - az, aki örökre legyőzte a halált! A halottakkal kikövezett történelmi országúton vonulnak azóta is a keresztjüket türelemmel cipelők s a feltámadásban bízók (Ünnep).

Tehát korai verseiben is kirajzolódnak már Kovács István költészetének jellegzetességei. Számára maga a történelem vált személyes élménnyé. Első kötetének talán leghangsúlyosabb darabja, amely mintegy egész ekkori világképét összegzi: „El kell mennem Dózsa abroncs-koronája előtt, / a kereszt nélkül haldokló / krisztusi csontváz / átszögelt karja alatt. / Itt Petőfi szívarca lüktet. / A fény lobogósodik / fásult szemünkben is. / Es mint a csillagok / égbe-gyökereznek a szavak” (Vaskönnyek - Szervátiusz Tibor szobrai).

Majd’ egy évtized múltán jelenik meg második kötete (Ordöglakat, 1982), azt viszont csakhamar követi a harmadik (Véset, 1985). Az eltelt évtized folyamán jóval szikárabb lett kifejezésmódja: elrejtve a sebeket, a vérző szív sajgását,

75