Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

és ’56 heroizmusát; s voltaképpen egész további útját ez az érdeklődés, kutató szenvedély határozza meg. A Csontos János - készítette interjúban (Együtt és külön - Kilencek ; 1990, 30-36. p.) így vall erről: „Az, hogy miként lehet a dolgokat eltorzítani, rémítően hatott a szívemre. A tudatomra nem, mert eléggé stabil képet rajzoltam magamnak ‘56-ról: túlságosan közelről láttam a vért, s hallottam - falon keresztül, mert nekünk csak néprádiónk volt - a Szabad Európa felelőtlen uszítását; azok hangját, akik tudván, hogy senki a kisujját sem mozdítja értünk, lovallták mégis az embereket a veszedelembe”. Egyik korai versében döbbenetes erővel meg is örökíti azt a soha ki nem heverhető iszonyatot, ami következett: „Pernyeként szálltak a felhők / és parázsként izzott az ég / a kiégett napok / sötét / testetlen halottak / tátongtak a házak / koporsó-falán //...// könyörtelen szelek / tépték a terek / ködét / s voltak gyökerek / kik felszívták / az eltemetettek / átfázott csöndjét” (Budapest).

Érettségi után, 1963-ban fölveszik az ELTE történelem-lengyel szakára; az irodalom ekkor még nemigen vonzza. A későbbi Kilencek tagjaival a kollégiumi gyűléseken ismerkedik meg; imponál neki szellemi radikalizmusuk. Verseket csak 1965-ben kezd írni; talán épp az ő bátorításukra. Vasy Géza emlékezete szerint mindjárt első négysorosával feltűnő sikert arat: „A szomjas fémlap ismét arcomba villan. / Rajtam a sor - hát indulok. / Ellenem fordult eszmékben élek, / s három szaváért meghalok” (Robespierre). Az irodalom-történész barát szerint egy szerelmi élmény váltotta ki e sírfelirat-tömörségű verset (Vasy Géza: A Kilencek-, 2002, 109-123. p.). Lehetséges; ugyanakkor azonban az adott korszak lázadó hangulata is élesen kifejeződött benne, hiszen Robespierre valóban három szóért („szabadság, testvériség, egyenlőség”) adta életét, büszkén, elszántan. 1966 őszén aztán a Kilencek több verset is kértek készülő antológiájuk számára az ekkor már harmadéves Kovács Istvántól. Első költeménye pedig az Ilia Mihály-szerkesztette Tiszatájbzn jelent meg 1967 januárjában; s ettől kezdve folyamatosan - bár nem túl sűrűn - publikált. Ezzel párhuzamosan a lengyel irodalomból fordított (Edward Stachura, Tade- usz Nowak, Zbigniew Herbert, Rózewicz műveiből). Az egyetem befejeztével rövid ideig nevelőtanároskodik, tanít, fordít, történelmi kutatásba kezd; s csakhamar megjelenik első verseskötete is, a Havon forgó ég (1973).

E kötete - az Elérhetetlen földben közzétett költeményekkel együtt - már érett, kész költőre vall. Formálásmódja (ekkor még) kissé patetikus; tárgyias- leíró jellegű versei némileg artisztikusak; ugyanakkor a személyesség már ekkor is hiányzik belőlük: eltávolítja önmagától mind a témát, mind érzelmeit. Fiatalos hittel indul a Jövő felé: „És mennem kell! A tűz-szavak kihűltek már a számon. / A csillag-homlokú magast / térdem alatt találom. // Elindulok, mint kisgyerek. / Eső csapkodja vállam. / Társam lesz a szerelem / a fehé- redő magányban” (Egyedül). Voltaképpen már ekkor is inkább a világ foglalkoztatja, s nem egyéni sorsa: „Pitypang-ejtőernyők szállnak el előttem, / a földre érteket számolom. // S egyre távolodnak tőlem / a szerelmek / szabadon, / mint a fák. // Szaruhártyámra égetik a világot / a vergődő aranykarikák” (Kinyíló ejtóérnyók). Kínzó gyötrelemmel kutatja eltűnt apja emlékét, s vele együtt gyászolja mindazokat, akik hősi- vagy mártírhalált haltak a történelem véres forgatagában. Szinte beleszédül az örvénylő múltba; s mint a Háborít és

74