Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

régi Magyarország térképét, s arról beszélt órán, milyen nagy volt az ország korábban: „Mindent elvettek tőlünk. Minden arany- és ezüst-bányát. Magyar- ország háromszor, négyszer akkora volt, mint most!”. Mezőcsáti rokonainál nyaralva pedig unokatestvérével titkon periszkópot ácsoltak össze, s úgy figyelték a szomszédos ház utcafrontja melletti beszolgáltatási központot: a parasztok szekérderékszám hordták a zsírt - tojást - gabonát - csirkét - kacsát stb.; amit a szekerek hoztak, tehergépkocsik szállították tovább... Nem csoda, hogy a falu ekkor már izzott a gyűlölettől. A kisgyerek tudatában egymásra vetítődtek ezek a képek; s a korabeli viszonyok minden lényegi mozzanatát elraktározta későbbi időkre. így meglehetősen objektív képet kapunk a forradalom előtti országos hangulatról.

1956 szeptemberében a szokásos módon kezdődött a tanév. István ekkor már betöltötte 11. életévét...

Egy koraőszi keddi napon iskolai kirándulást szerveztek a Ságvári-liget közelében, a Báthory-barlangnál. A gyerekek számháborúra készülődtek; az aznapi dátum számjegyeit felhasználva az egyik csapat az 1956, a másik a 10 23 számsort variálta. Ki-ki a homlokára húzott keménypapírra írta a maga számát, s vidáman csatázni kezdtek. A tanárok a tisztáson letelepedve rendezték be a parancsnoki pontot. „Gyönyörű kirándulóidő volt. Minden aranyszínben ragyogott. Nem csak az erdő. A város is”. Az önfeledt játék közben fogalmuk sem volt arról, hogy odalent, Budapesten, az újabb magyar történelem nagyszabású eseményei zajlanak...

Másnap kora reggel a detektoros rádióból puskalövések hallatszottak. Az egyik fiú komoran: „A rádióban azt mondják, hogy fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek a középületek ellen. De már leverték őket. Pedig lőnek”. Majd lekapva fejéről a fülhallgatót, sietve hadarja: „Míg mi tegnap számháborúsdit játszottunk, Pesten a diákok igazi felkelést robbantottak ki”. István ettől kezdve mint éber megfigyelő élénk érdeklődéssel kíséri a szanatóriumi történéseket; mindenütt ott akar lenni, s mindent meg akar érteni. A kórház kapuja nyitva van, a betegek izgatottan ki-be járnak, olykor mint „nézőközönség” csoportokba verődnek. Egyikük kimerészkedik az úttestre; István a nyomában, s ekkor valami tompa morajlás üti meg a fülét. Majd der- medten látja: „a bekötőút torkolatának metszetébe mint óriási acélbakancs /.../ harckocsi kúszott be zavartalan lassúsággal a buszmegállót takaró betonbástya mögül”; sorra egymás után dübörögtek el a tankok mellettük, olykor egy-egy páncélautó, híradó-kocsi, teherkocsi, mentőautó a nyomukban. „Állítólag megüzenték Budakeszinek, ha egyetlen puskát is rájuk sütnek, kő kövön nem marad a faluból”. A nép mégis megkísérelte az ellenállást a maga módján: a Fodor és a Korányi szanatórium között, túl Budakeszi közigazgatási határán, eltorlaszolta a Budapestre vezető utat néhány kidöntött ezüstfenyővel, s a barikád két oldalán pléhtányérokkal borította be az utcakövezetet, így tartóztatva fel a tankokat. Budakeszinek tehát valóban fontos szerep jutott az ’56-os eseményekben; ami István számára feledhetetlen élményt jelentett - magában már-már ’48 heroizmusával azonosította a történéseket.

Nemsokára a felkelők megsegítésére bányászokkal megrakott teherautók érkeztek Tatabányáról. Alaktanyánál ugyan feltartóztatták és lefogták őket, de

71