Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

aztán a katonaság csakhamar eltűnt a laktanyából; Karcagról pedig egy hatalmas teherautó élelmiszer-rakományt hozott a szanatórium lakóinak. Csakhogy a sofőr rossz hírekkel keseríti őket: amerre jöttek, végig az úton Budapest felé araszoló orosz gép- és harckocsioszlopokat hagytak maguk mögött. István szíve elszorul; majd a Szabad Európa Rádiót hallgatva, még inkább megdöbben: az, ahelyett, hogy a Nagy Imre-kormány támogatására buzdítana, a népet arra szólítja fel, hogy a végsőkig harcoljon ellene. Elkedvetlenedve kapcsolja le a rádiót; majd véletlenül a tükörbe pillantva, elképedve látja, hogy tiszta ősz. Pedig még gyermek. „Száz éve volt Kossuthunk. Ma Nagy Imrénk van - gondolja. - Most ő a jelkép. Sapkarózsa. Kokárda. Eskü. Budapest hevenyészett temetővé lett terein a megrendült főhajtás. O a mi”. Képzeletében lángra lobbannak a szabadságharc képei; úgy érzi, mintha most újra esélyünk lenne a történelem ütőerén tartani a kezünk. Almában megjelenik Hügel báró: „Ma meghalok” - szól, s sarkon fordul. Majd a különböző gárdahadosztályok, rohamlövegezredek, tüzérhadosztályok forgatagában szinte szándékosan rohan a halál felé. „Hogy ne bitón végezze, mint pár hét múlva annyi bajtársa majd. A golyó, lovának sörényét lángra lobbantva, a gyomrába csapódott. Hügel őrnagy messze kirepült a nyeregből, s kifordult belekkel, kezét széttárva megadta magát az égnek”. István „denevér-hangon” sírt. Tudta, hogy mindennek vége.

November 4-én aztán fegyverropogásra, ágyúdörgésre, „hosszú iskolai szünetre ébredtek Magyar-ország koravén gyermekei”. A regény befejezése láto- másos, meseszerű; benne a valós és a képzeleti síkok szétválaszthatatlanul keverednek. All éves kisfiú a menekülők segítségére siet: a kaszárnyából kiáramló honvédseregnek mutatja az utat Nagykovácsi felé. Civilek jönnek, fegyverüket a portán hagyják; a portás bácsi az „ócskavasakat” Istvánnal a szanatórium gipszgödrébe dobatja. De ő az egyik dobtáras géppisztolyt a töltényekkel magánál tartja, s az Állami Vadvédő Területen lévő szánkópályához indul. Az egykori rajthelyen eldobott ballonkabátot talál, karján nemzetőr-szalag; felölti. S ekkor hirtelen megjelenik előtte a Württenberg - huszárok hadnagya, lóháton. Arca komor és véres. Mint ilyenkor illik. Egy cédulát ad át a kisfiúnak: „Miért mindig hátra? Miért nem előre? Hát nincs magyar, aki a hazáért halni tudna?” Aláírás: Görgei. István gondolatban kesernyésen hozzáteszi: „Az áruló!” S aztán: „De hát akkor kik, mik vagyunk mi, ha ő az? Kik vagyunk, ha már a miérte.két sem tudjuk felfogni? Eszébe jutnak a vele egykorú srácok, akik most halnak meg - s megindul „a torkolattüzek által széthasogatott város felé”. Mintegy feledve kilétét, lakhelyétj telefonszámát - azonosul a szenvedő, a meggyötört, a mindig vereségre ítélt Adummal, az emberiséggel. „Kinek már fogantatásában benne rejlett végzete”.

Egy ideig úgy tűnt, hogy az ’56-os intermezzót Kovács István a lelke mélyére temette. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezek a személyes tapasztalatok - talán még olvasmányélményeinél is erőteljesebben - fordították érdeklődését a történelem felé. 1959-ben a Rákóczi Gimnáziumban (egykori katonai középiskola) folytatja tanulmányait, ahol kiváló képzettségű régi tanárai megerősítik benne 1848 szelleme iránti rajongását. Egyre inkább társítja önmagában ’48

72.