Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

lányként már a harmincas évek végén Pestre jött; itt ismerte meg leendő férjét, a félszeg-kedves vándorszínészt; 1944. november 2-án esküdtek, „halottak napján, két bombázás között”. „Apámat három hónap múltán elnyelte egy Szibériába tartó végtelen vagonsor... Tudta, hogy útban vagyok”. S mikor a hadifogoly-vonatok kezdtek hazaszállingózni, világossá vált: ő nem jön haza. „A Vöröskereszt holttá nyilvánította hivatalosan is...” Apai nagyanyja Erden lakott; ugyancsak ott élő nagybátyja csángó lányt vett feleségül, aki sokat mesélt a családi összejöveteleken Erdély-országról. Anyai rokonsága Mező- csáton élt; gyakorta nyaralt náluk. így végeredményben egy szerteágazó família alakítótta-táplálta lelki-szellemi habitusát: „Bennem találkoztak a szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, a különféle rendű és rangú rokonok.”

Az iskolában a napközis Nevelőpajtás volt rá nagy hatással, akinek apja az előző rendszerben katonatiszt volt, így kitelepítették a családot Pestről; valamit mégis sikerült megőrizniük a régi életformából. Nevelőpajtás viszont már az új generáció alkalmazkodóképességével igyekezett beilleszkedni az új viszonyok közé... István legfontosabb felnevelő élményei közé tartozott az, amikor barátaival egy forgóaknát talált, s ő nyomban elfutott, hogy Nevelőpajtást értesítse; mire társai - fel sem fogván, milyen veszélyben forogtak! - gúnyosan odavetik neki: „Te görgei, többet veled nem állunk szóba!” Megdöbbenve gondolja: „Áruló lehet-e, aki árulásával az életüket mentette meg?” Hasonlóképpen sorsformáló élmény volt számára, mikor három hónapra átkerült az Ady Endre Fiúotthonba (édesanyjának könnyebb tüdő-beszűrődéssel be kellett feküdnie a Korányiba), s ott az egyik fiú sok érdekes és borzongató történetet mesélt neki; többek között Elügel báróról is, „aki mindnyájunké, mert már halott. Elalottaink utolsó leheletétől élünk. Utolsó leheletünk elsősegély- nyújtás az élőknek”. István képzeletében megelevenednek a hősi küzdelmek; maga is szeretne valami rendkívülit végrehajtani. Hallomásból itt-ott a jelenkor rémtetteiről is értesül. Remegve gondol azokra az ártatlanokra, „akiket a lefüggönyözött nagy fekete kocsival a Duna-parti fehér házba, az ávós házba visznek, hogy ott eleven sósavas kádba fektessék, és semmivé emésztetten a folyóba eresszék őket”. Boldog, hogy neki legalább az egyik szülője él (nem úgy, mint az intézeti fiúk többségének), s alig várja, hogy anyja gyógyultával visszatérhessen a Fodor-szanatóriumba.

Ősszel aztán, az új tanévben, szanatóriumbeli barátaival mind mélyebben alámerül a magyar históriába. A felnőttektől sokat hall 1848-ról, Kossuthról, „a nagy álmodozó”-ról, Széchenyiről, „a bölcs politikus”-ról, s Görgeyről is, akit Lala bácsi, az igazgató testvéröccse minden idők legnagyobb hősének tart, mert a fegyverletétellel 20 000 ember életét mentette meg; időben felismervén, hogy az adott történelmi helyzetben nincs az országnak más választása.

Istvánban tehát már nyolc-kilenc éves korára elmélyült az 1848 iránti csodálat, s ez szinte egész további irányultságát meghatározta. Nagy élményt jelentett számára az úttörő-avatás: büszke volt egyenruhájára, több napon át otthon is abban járt-kelt, átszellemültem Jól szavalt; a szanatórium házi színpadán gyakorta szerepelt. Egy ízben anyja itt adta elő Heltai Jenő: A szabadsághoz c. versét (amely akkoriban indexen volt, így pártfegyelmit kapott érte!).

69