Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "A vers: protestálás a halál ellen..."

veszítettek frissességükből; érzékelhető, hogy a kisfiúban annak idején életre szóló nyomot hagytak.

Előszó helyett a művet az Anya 1982-ben írt levele vezeti be, amelyben örömmel nyugtázza, hogy fia számvetést akar készíteni gyermekéveiről. Mintegy mentegetőzve utal saját életének akkori nehézségeire: „Háború, házasság, édesapád elvesztése — tulajdonképpen el se sirattam. Hosszú ideig vártam őt. Némán a szívemben sárgultak emlékei. Te jöttél helyette, hívatlanul. És milyen jó, hogy jöttél. Az életemnek egyetlen értelme voltál és vagy: múltban és jelenben”.

A kisfiú számára az Igriciben töltött öt esztendő maga volt az Éden. Ha rosszalkodott, a „mamája” (nagyanyja) azzal fenyegette, hogy elviszi az anyja, vagy a török, esetleg a tatár - s ő igyekezett jó lenni. De persze nem tudott; hisz eleven, csínytevő, szófogadatlan - ugyanakkor minden iránt érdeklődő, „vadon nőtt” természeti lény volt. „Mamámtól nem féltem, nem is tiszteltem. Szerettem.” S ez a szeretet-biztonság jó alapnak bizonyult: a későbbiekben sem szállt inába a bátorsága, ha nehéz helyzetbe került. További élete mintegy igazolta Freud elméletét: a kora-gyermekkor (1-6. életév) tapasztalatai, környezeti hatásai sorsunkra nézvést meghatározóak; ekkor alakulnak ki személyiségünk alapvonásai, a világhoz és embertársainkhoz való viszonyunk, jellegzetes magatartásformáink, amelyek az élet nagyobb kérdéseivel való birkózásunk módját és eredményességét is befolyásolják, segítik.

A mamától való elszakadás Istvánka számára megrázó élmény volt; annál is inkább, mert a következő évben végleg elvesztette őt (meghalt gyomorrákban). „Nem sírtam, mert én már akkor megsirattam őt, amikor elengedte a kezem, és föltett a vonatra. /.../ Ott a vonatajtóban már tudtam, hogy soha többé nem fogjuk egymást viszontlátni!” Idegen volt számára az a félelmetes „mese-ország”, ahova anyja vitte: „emberek, autók, kicsik, nagyok és még nagyobbak, meg sárga vonatok...” A Korányi-Fodor Szanatóriumban egy kietlen kis szoba várta őket: „szekrény, vaskályha, két vaságy, asztal, két szék”. 0 riadtan, magában elmormolja a Miatyánkot, ahogy a mama tanította; anyja nem imádkozik...

Az ötéves kisfiú szemével látjuk mi is a furcsa világot, amelybe lassanként mégiscsak beleszokik: míg anyja dolgozik, ő a parkkal, a szanatórium lakóival, a gondnok bácsi családjával ismerkedik (a betegekkel nem szabad érintkeznie, hiszen azok fertőznek! - hallja a riasztó figyelmeztetést). Meghökken azon, hogy a falakon mindenütt „Sztálin apánk”, illetve „Rákosi apánk” képe lóg, s mindenki - legalábbis látszólag - tisztelettel beszél róluk. Lassan rájön, hogy a szanatórium Budakeszi határán van, ahova ősszel iskolába fog járni. Anyja a maga módján fel is készíti a nagy változásra: Hunyadi Lászlóról, Mátyás királyról, 1848-ról, a württenbergi huszárezredről s Hügel báró őrnagyról mesél neki; ajándékba - kérésére - agyagkatonákat, játékgéppisztolyt kap, s szanatóriumi pajtásaival folyton „katonásdiznak”. Ezek tehát azok az élménygyökerek, amelyek szinte predesztinálják arra, hogy érdeklődése egyre inkább a történelem - s azon belül az 1848-as forradalom és szabadságharc felé forduljon.

Ahogy gyermekkori emlékeit kis kerekded történetekben elénk tárja az író, megelevenedik egész családi háttere. Anyja vidám és kíváncsi természetű fiatal

68