Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 3.)
A törölköző a padlóra csúszott a vállaltiról, teljesen mezítelenül álltam és éreztem, hogy görög a verejték a hátamon. A nagy tükörbe pillantottam s azt láthattam, hogy a homlokom is gyöngyözik. Arcom elfehéredett, a szemeim beesettek és karikásak lettek, a hajam csapzott, s úgy ahogy vagyok, roppant beijedt ember benyomását keltem magamban. Mellékesen azt is láttam, hogy reszkető lábaim túlságosan egyenesek, vékonyak, szőrtelenek. Szerettem volna, ha szőrösek, vastagok, egy kissé görbébbek. Szerettem volna, ha a lábfejem enyhén befelé áll. A háborús évek vége felé, amikor már leventébe jártam, örök baja volt az oktatónak a tartásommal. Azt követelte, hogy has be, mell ki, én meg inkább gorillásra formáztam az alakomat, mert kamasz fejjel a lezserséget gondoltam férfiasabbnak. Szóval nem jól illeszkedtek lábaim az erősebb felsőtestemhez. Régen tudtam ezt és most valóban csak mellékesen, igazán a vadul kavargó gondolataimnak csak a mezsgyéjén röptettem rá figyelmet. Egész létezésem centrumában ugyanis dermesztő félelem uralkodott. Az váltotta ki, hogy akaratlanul felderítettem egy bűncselekményt, aminek ráadásul titkos szemtanúja is lettem! Rajtakaptam az általában egymás ellen acsargó szocialista államot, meg a református egyházat, amint most éppen koncon osztoznak. Kezemben a bűnjel, a Biblia, ami osztozkodásuk tárgya! Az állam nagylelkűen engedi megjelenni, terjeszteni, sőt, segíti az új kiadást, az egyház meg hálálkodik érte, mert a haszna neki is nyilván meg van belőle valahol. Nem voltam a malaszt útján ezeknek a felismeréseknek a birtokosaként. Véletlenül sem jó ilyenbe keveredni. Megint beleolvastam a Bibliatanács előszavába, ahol ez áll: „Ebben az egész munkánkban is bebizonyosodott, hogy sok mindent, amit a „gazdagság” és állítólagos „szabadság” egyháza külföldi segítségre támaszkodva sem tudott megoldani a letűnt társadalmi rendszer idején, arra Isten jó megoldásokat adott a közösségi munkára alapozott új világ, a szocializmus építése közepette”. Ez már sok. Ellene van a jó ízlésnek. A békepapi társaság túllihegte magát. Mentségükre szolgálhat, hogy olyan tapasztalataik lehettek, amilyenekről nem tudok. A Rákosi idők újságírásának műfajában rend szerint az írás végére bigy- gyesztettük a hozsannázást, amit vörös farkincának neveztünk. Sötéten, sandám somolyogtunk, amíg leírtuk, mint akik tudják, hogy éppen becsapnak vele valakit, aki megérdemli. Az egyház emberei előre tették szignáljukat, hogy rögtön a gazda szemébe tűnjön. Hallottam, hogy a diplomáciai levelezés nem szolgál mást, mint a címzett félrevezetését. Elképzelhető, hogy az egyház illetékesei is így gondolták, amikor az előszón át üzentek. Az is lehet, hogy nem kell őket féltenem. Azt azért mégiscsak sajnáltam, hogy ilyen állapotokat pillanthattam meg azon a résen át, amely speciális bibliakutatásom alkalmával nyílott meg számomra. Megint egyszer felmerült bennem, hogy nekem kellene irányítanom az egész társadalmi haladás szekerét, mert jobban csinálnám azoknál, akik jelenleg rángatják a gyeplőt és pattogtatják az ostort. Tulajdonképpen a sztálinizmus elleni revizionistákban sem bíztam, noha leginkább hozzájuk tartozónak tekintettem 60
