Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 3.)
esetből, s amikor legközelebb felvételt hirdettek, nem tárták ilyen szélesre a kaput. Pedig készült Ágnes, újra jelentkezett, mert megszerette közben a hittérítést. Másodszori jelentkezésére azonban válasz sem érkezett. Behunyt szemmel feküdtem a kádban, de amikor egyszer kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy úgy is látok. Attól kezdve a foltos plafont pásztáztam. Hirtelen egy gondolatot láttam kifeszülni a mennyezeten s ez a gondolat olyan haragra gerjesztett, hogy teljes erőből belecsaptam a vízbe és talán kiáltottam is. „Gyalázat!” Ha akkor kérdeznek, mondtam volna valamit az elnyomottakról, meg az elnyomókról. Mindarról, amit legjobb óráiban a népi irodalom, a népi kollégiumi mozgalom, a marxizmus tanított nekem zsendülő koromban. Soha nem lettem rikácsoló, élenjáró harcosa semmilyen eszmének, de a kapott útmutatások segítségével hamar felfogtam, hogy igenis létezik társadalmi igazságtalanság, amit rafinált módon próbálnak elrejteni azok, akiknek ez érdekében áll, és ezeket az érdekeket le kell leplezni, a képviselőiket pedig le kell győzni! És ebben a harcban énnekem részt kell venni! Nagyon sajnáltam Ágnes nénémet, akit megalázott a társadalmi igazságtalanság. A víz alá bújtam, hogy ne érezzem előbuggyant könnyeimet. Annak idején egyébként - négyéves gyermeki tudatlanságomban - örültem, hogy visszajött hozzám a drága Ágnes néném. Nagyon jó barátok tudtunk lenni. Mertem neki megsúgni, hogy félek Ferenc bátyámtól, aki mindig csúnyán néz rám és azt kérdezte egyszer nagyapámtól, miért kell őneki olyan kenyérpusztítóért gürcölni, mint én vagyok? Máskor pedig, négy szem között, azt mondta nekem: „Léha ember volt az apád és szórakozásból bocsátott ki a nagyvilágba, aztán odébb állott a sötétben”. Nem értettem pontosan a tartalmukat, de - íme - máig emlékszem a szavakra. Vigasztalt Ágnes néném és ígérte, hogy megvéd Ferenc bátyámtól, de soha nem mert nyíltan szólni ellene. Én voltam, aki ráleltem a módszerre, amellyel mérsékelni tudhattam Ferenc bátyám haragvásait. Megtanultam, hogy hízelkedni kell annak, akitől félünk és akkor megjuhászodik. Felkéredzkedtem a szekérre és dicsértem a lovakat, csodáltam Ferenc bátyám erős kezét, amellyel markolta a hajtószárat és minden iránt érdeklődést mutattam, bármiről beszélt. Töméntelen buta kérdést tettem fel neki, amelyekre kezdetben vonakodva, későbben fölengedni látszóan válaszolgatott. Mindenki szereti, ha nálánál tájékozatlanabbak olyasmiket kérdeznek, amiket ő jobban tud. ígérte Ágnes, hogy anyám haragjától is megvéd. Leginkább azért haragudott nagyon anyám, ha elhúzódtam, amikor ölelgetni, csókolgatni akart. Megpirosodott a szeme környéke, olykor sírt is és ingerülten magamra hagyott. Csak ezután óvakodott hozzám Ágnes. Vigasztalón csókolgatott. Amit előbb anyámnak nem engedtem, azt most jóleső érzéssel fogadtam. Nem értette anyám, hogy elidegenedtünk egymástól. Változtatni akart ezen. Ötéves voltam, amikor azzal állított be, hogy férjhez ment egy szolnoki suszterhez és magával visz a „természetes családi közegbe”. 57
