Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 3.)
kegyetlen természet persze nagy árat kér azért, amit el akarunk venni tőle. Annak a divatját éljük, amikor bírálatok érik a nagy átalakításokat, nemkülönben a nagy átalakítókat, visszamenőleg. Legalábbis széttartó nézetek vannak forgalomban, például az Ön hazájában is arról, hogy jogos-e az emberektől nagy áldozatokat követelni a természettel való küzdelemben, a társadalom átalakítása érdekében? - A múltnak mindig változó a megítélése - vetettem közbe, noha tudtam, hogy semmi tartalma nincs annak, amit mondtam. Tetszelegtem szerepemben. Affekta voltam. Amolyan hangfogós fesztelenséggel beszéltem. Igyekeztem közönyösnek látszani, miközben, csodálkoztam ezen a közönyömön. A miniszter nem hadart, de folyamatosan beszélt, mint akinek nem kell előre kigondolni, amit mondani akar. Tudta. Azoknak a pesti pártiskolai előadóknak a módján viselkedett, akikről azt mondta Mesterházi, hogy perorálnak. „Mielőtt disznóságra gondolnál - világosított fel -, ez bizonyos szónoki idiómát jelez. Az ilyenek annyira szeretik magukat hallgatni, hogy közbeszólást sem engednek, vagy elengedik a fülük mellett.” így jártam a miniszterrel... Annyira élvezte önmagát, hogy nem vette figyelembe az én szövegemet. Némely saját szentenciánál a szemét is élvetegen lehunyta. A sztálini átalakító művet védte, megtűzdelve közhelyekkel: „Amit sokan hisznek és mondanak, még nem feltétlenül igaz”. „A forradalom nem parlamenti folyosó”. „A legjobb kormányos is függ a széliránytól”. És így tovább. Megtoldottam azzal a magam gyűjtéséből való jópofasággal, miszerint nem kegyetlen zsarnok volt Sztálin, hanem hivatalnokai által megtévesztett atyuska. A tanácsos kijelentette, hogy ezt nem fordítja. Nem is a zsarnok jelzőt kifogásolta, hanem az atyuskát. Tudok-e én arról, mekkora tisztelet él a bolgárokban az oroszok iránt, akik felszabadították őket a török elnyomás alól? - kérdezte, miközben kidagadtak nyakán az erek. Én meg atyuskázok itt?! Mért nem Botevről beszélek, a bolgárok Petőfijéről? Az lenne a dolgom! Vagy arról semmit nem tudok? Ebben a pillanatban elszólították társaságunkból a minisztert, aki egyébként sem figyelt a felparázsló kis magyar viszályra. Búcsúzóul feje fölé emelte jobb kezét és lassan, ünnepélyesen eresztette a markomba. - Na, magának igazán jókor jött ez az utazás, - tette vállamra másik kezét. -Valamely dolgot ugyanis akkor láthatunk a maga teljes perspektívájában, ha ott hagyjuk. S ezzel otthagyott. Tolmácsnőm, akit a tanácsos kiszorított szerephelyzetéből s ezért eddig sértett szótlanságba burkolózva hátra húzódott, most előre csörtetett. Jó hangosan mondta, hogy „nem faképnél hagyjuk, hanem eltávolodunk tőle, hogy rálátásunk legyen. A kettő nem ugyanaz!” - Ne oktasson bolgár nyelvre - méltatlankodott a tanácsos. — A saját dolgával törődjön! Még valami durvaságot mondott, ami után arra éreztem határozott késztetést, hogy megragadjam a csuklóját. Kasza, kapa, vasvilla meg nagykalapács nyelén edződött a tenyerem. Két diót Toppantottam össze fél markomban, ha kellett. 48
