Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 2. szám - Bokányi Péter: Az "elfelejtett magyar szobrász"

Salamon Nándor kötetének harmadik nagyfejezete (Az utolsó állomás - Budapest) az 1935-től 1941-ig, Rumi Rajki István halálának évéig tartó esztendőket szemlézi: sikerek és csalódások jellemzik ezt az időszakot is. Egymás után kerülnek ki a művész keze alól a művek, s megszületik az életmű csúcsa: a szombathelyi Szent Márton-szobor. Maga a szoborpályázat meglehetősen nagy vihart kavart, így Rajki szobrát különös figyelem övezte a városban, a helyi lapok folyamatosan tudósítottak a munka folyamatáról. 1938. szeptember 29-én, a szobor elhelyezésének a napján a Vasvármegye újságírója cikkében így kiált fel: „Ez lesz Szombathely legszebb szobra!”

A művész utolsó évei Salamon Nándor szerint már inkább a fényben teltek: szakmai tekintélye folyamatosan nőtt, el- és befogadták a budapesti művészi körök. Ugyanakkor sajátos személyisége nem hagyta nyugodni: „lelki karakteréből, esendő emberi mivoltából fakad a folytonos munka, a teljesítés kényszere, a művészi és anyagi siker iránti természetes^ folyvást csak részben kielégülő vágy” - ahogy Salamon Nándor fogalmaz. Újabb és újabb épület- szobrászati munkákat készít budapesti középületekre, majd 1939-ben utoléri a nagy diadal: a New York-i világkiállítás Szent István-szobrát vele készítteti a Kultuszminisztérium. Rajki István úgy vélte egy, a monográfiában idézett szövege szerint, hogy csak a tehetsége játszott szerepet a megbízásban, egyetlen „protektorának” a szombathelyi Szent Márton-szobrot tartotta. A nagy megbízás után is, lényegében haláláig dolgozott. Utolsó hónapjaiban is terveket készített, vázlatokat rajzolt, 1941. június 30-án hunyt el.

Mint fentiekből nyilván kiderül, nehéz nem elfogadni Salamon Nándor könyvének csendes ajánlását: nehéz úgy olvasni a művészről, Rumi Rajki Istvánról, hogy ne látnánk mögé magát a személyiséget, az embert, akit sikerei, elismertsége dacára folyton gyötört az elégedetlenség, a még több iránti vágy: s aki ebben a szorításban hozta létre kiemelkedő életművét. A kötet utolsó alfe- jezete (A hírnév és a művek sorsa) azonban keserű tudósítás: Salamon Nándor sorra veszi Rumi Rajki István műveit, amelyek nem maradtak fenn az utókornak. S a szerző tudósításából világosan kiderül: erről csak az utókor tehet, azok a különféle, művészetidegen ideológiák, amelyek hosszú időre kitörölték a szobrász alakját és művét a köztudatból. Ezért (is) különösen fontos vállalkozás Salamon Nándoré, hiszen a kötet minden szaktudományos erénye mellett törleszt: fejet hajt a szobrász előtt, s töpreng Rajki Istvánról, az emberről.

A Salamon Nándor által felidézett életutat követtük elsősorban, ez egy lehetősége a könyv olvasásának. Nem szóltunk a kortörténeti, művelődéstörténeti kontextusról, amit a szerző teremt hőse köré, nem dicsértük műelemzéseinek könnyed eleganciáját, amelynek révén a laikus is műértő olvasónak hiheti magát; nem szóltunk tehát a kötetnek azon rétegeiről, amelyekről a szaktudományi munkák bemutatása során biztosan szólni kellene. Salamon Nándor kötetének korábban sorolt erényei közül tudniillik ezt tartjuk legfontosabbnak: azt, ahogy a tudós kutatásainak eredményeit, művészettörténészi tapasztalatát a „köz” szolgálatába tudja állítani, s miközben szaktudósként feltérképezi Rumi Rajki István életművét, élményt nyújt a laikus olvasónak. Egy új, eddig szinte ismeretlen világot nyit meg Salamon Nándor könyve: Rumi Rajki István életvilágát és műveinek valóságát.

(Magyar Nyugat Kiadó, 2009)

37