Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn
Felejtettük hörpintésünket a poharakból, barátom. Hibáztunk. Na, mindössze akkorát, amekkora a nedűnk. Egészségünkre! Miután ízleltük nyelvünkön, majd gyomrunkra bíztuk italunkat, H. csettintett, és torkát köszörülte: Nem szándékozom elhomályosulni az ön kulcsra zárt problémájának falai között, avagy a láthatatlanság varázs köntösét ölteni magamra ön előtt. Ez nem eshetnék meg közöttünk, barátom, soha. És lelkemnek becsületébe vágó kényszere visszaköltöznie önt oda, amit éldegélésünk sérthetetlen foglalataként regisztrált, tulajdonképpen bármily értékelés, avagy magyarázat nélkül, pusztán. Es csak valaminő lírai indulat pillanatnyi akadálya után: Dehogyis magában véve, kedves barátom! Jóval inkább oly módon, ahogyan a zene találkoztatja formaérzelmeiben az egyetemlegesre ácsingózó emócióinkat, amire nem ruházhatunk fogalmakat, hiszen akkor nem lenne muzsika a zene. A testi-lelki mivoltunkba leginkább avatottan hatoló lény ő. Amint magát hangzik, igaz, egyfajta instrumentumokkal teszi, kézművesszerszámok aligha túlbecsülhető, melegszívű közreműködésével, kedves barátom, és a hallása se nélkülözheti a fülünket, mint alkalmatosságot. Ám mindazok, valamint emez, mindössze közvetítő, bármekkora érzéki gyönyörűségünkre szóljon is. Talán mindenekelőtt azért tiszteljük, és élvezzük ilyetén mértékben, mert igényünk, közérzetünk szükséglete csupáncsak ekkora. Arra, aminek nagyobb a súlya életünk választott szándékánál, szabályozott teherbírásánál, érzelmeink hatóerejének kordában tartásának, jóformán süketek vagyunk, ha kápráztató hangjegyek érzelemalakzatainak koszorúja fon is körül, mígnem ránk nem szakad, kivételesen, vagy egyszerűen: soha, valamely időidomunk teltében egész mivoltunk fel nem fogható, elképesztő élménye. Énünk szakadatlanul élt titka. H. pihentéit, szinte csak úgy - mosolyában: Vagyis nem a muzsika zenéli a lelkünk. Ellenkezőleg: a lelkünk a zenét. Hadd gyönyörködje jóleső érzéssel magát abban, ami ő, ha már lett, elválaszthatatlan összességben velünk. Bővítve: mi meg őt nélkülözhetetlenül. H. alig tudta elfojtani nevetését: Ne haragudjék, kedves barátom, de képtelen vagyok magamba fojtani. Rögvest eszünkbe és alkatunk megejtő hiányosságaiba botlunk, ha benti valóságunkhoz igyekszünk - netán. És sóhajtott egyet: Édesanyánk méhében fogant a lényünk. Ámde: valamelyik dédapám ükszüleinek, sőt, vagy még inkább: a náluk is távolabbi ősök elődeinek tulajdonítom ama, egykori viru- lásomnak is örökül hagyott beszélgetésüket, miszerint ha az egyetemes megannyi, az éppen akkori pillanatában leleledző és máris sürgősen továbbváltozása nem lehelne belénk magából annyit, amennyi elsőként szükséges külvilágra születhető lélegzetvételünkhöz, akkor egyet sem ordíthatnánk. H. aprócska csöndet pehelytett: Jó, fogjuk rá: csupáncsak szóbeszéd, amolyan mítoszpletyka. És jómagunk vajon mit veszünk komolyan? Zagyválgatjuk napszámban, személyemmel egyetemleg, a lelket, holott nincs semmi érdemleges gyakorlatunk, sőt, még megbízható absztrakciónk se róla. Rációnk érthetetlen végváraként honoljuk, amibe eszméletlenségünk hajszol menekülni. Kérdeztem öntől valamelyik évszakidőn: látta-e már valamikor a lelkét? És most, amikor itt tartunk: hallotta-e bármikor is, akárha muzsikahangzataként? Koptatjuk, mindenfélére használva, ami nem is ő. És ne vegye zokon, barátom, ha most inkvizítorként vallatom: szorosan, akárha zenével vonnánk kínpadra a muzsikát: állt-e már szemtől szemben - nem tükör előtt! - önnönmagával úgy, amiben tetőtől talpig és kívül-belül végig mérhette-e a lényét? 159