Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Ezúttal válaszra se méltatott. Helyette jobb mutatóujjával sudárrá ösztökélte a gör- nyedezni kezdő három kanócot, amitől a lángocskák palástjai püspöki szertartáshoz illővé ékesültek. Miután végzett eme teendőjével:

Hát, kedves barátom, ami az én személyemet illeti, neki sohase sikerült tegeződni a saját látványával, ami jócskán távol tartott engem, legőszintébb és legkegyetlenebb fájdalmaimra, az életem igaz mivoltától. Csupáncsak számolgathatták, akarattalan, ösztönrezdüléseim az idejét, harmóniában öregapám megannyi halk csendüléseket ütő faliórája sárgaréz telihold ingájával, amiről a csodálatom az ég adta világért se vehette volna le kiskamasz éveim szemét. Azt követő élettartamaimban pedig, eme gyermeki történésszakaszom emlékébe patinásodva, a semmi univerzumainak, bár oly gyakorta mindössze alig-alig sejthetőn, vagy még akként se, állandó, mesés halandóságáról, és, természetes következésemképpen, az enyémről végképp soha.

Rövid időre el-eltétovázott, aztán a szalvétagyűrűért nyúlt, kihúzott belőle egy asztalkendőt, és négyrét hajtogatta. Arra választott óvatosan a piskótás tálból süteményt. Megízlelte:

O, mily piskóta a piskóta!

Majszolgatott, le-lepöccintve az ajkára ragadt morzsácskákat. És miután elköltötte az édesség rudacskát:

Nehogy már azt higgye, kedves barátom: feledhettem volna, ami, akár az ember nemzet bármelyikének sorsa fészkéből, belém gomolygott imént, az önéből is. Az általunk éterinek taksált regula - mindenekfölött: ne kérdd, még önnönmagadtól se, azt a szót, amely minden oldaláról beszegi bizonytalan eredetű lelked, és bátorkodik megállapítani róla, milyen micsoda ő.

H. váratlan derüléssel felkacagott, anélkül, hogy kifejezte volna a szívből fakadó

nevetést:

Én rendszerint arra törekedtem: ne vackoljam ama beszéd tilalomfájának tövében. Valamely erők sugallata támogatott, amiről még gyönge hitem sincs, vajon földi, avagy mennybéli adomány volt-e. Mindenesetre felrémlett - és a valómra

H. legyintett asztalkendőjével, és finoman papucsára lengette:

Kimerült a kedvem, barátom, pepecselni ezzel. Viszont nyelvhangulatomból akad annyi maradék, amennyiből futja nehány, számomra cseppet sem elhanyagolható villa- natra. Ergo: a szó, mely körülvarr, óhatadan feslik itt-ott lényünk cáfolhatadanul páradan tényétől, és éppen általa taszajthatjuk, akár árnyalattal, a mi igeidőnkbe, dúsítva ezzel, paránymilliméterenként, a natúra vérkeringését.

Figyelmem nem mondott be kontrát, holott láthatta H. lapjait.

Kinyitottam, diszkrét pattintással, a szivardoboz tetejét, és kikutattam egy, már méltóságosan szikkadt példányt. Semmi habozás nélkül élesztgetni kezdtem az ezüstmintás gyújtóval.

H. érzelmes türelemmel várt a parázs izzására és a belőle táncoló karikák fátyolfelhővé simuló füstjére, és aztán addig követte lengedező úszását, ahol szétfoszlott a bámulata:

Am hadd ne feledjem szavamat, kedves barátom. Úgymint: ingó-bingó folytatásom a szintén hajladozó végállomásáig.

Még otthonosabban mélyesztette hátát a párnázott szék támlájába, és a kényelemtől ajándékozott jóhiszemű körülményeskedéssel.

Arra célzok, potyogtatott-e el ön még ezt meg azt, barátom, amiről illik gondoskodnia agymunkánknak, mielőtt száműzetésbe tűntetné - a velük hasonszőrűekkel egyetemben - oly gyakorta megnyilvánuló kényúri okoskodásunk.

Ismét kiválasztott a gyűrűjéből egy asztalkendőt. Hajtogatta össze-vissza, az elérhető formákra, és miután tehetségének határához ért, aprólékosan ápolgatta vele a homlo160