Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

irányváltoztatás, megdelejezi érdeklődésemet, és még az is, ha lehorgonyozva himbá- lódznak, vagy éppen nyugszanak.

Minden egyes alkalommal az köti le a figyelmemet, szorosan és tartósan, hogy helyváltoztatásukban, jellegzetes tartásváltoztatásaikban, ahogy egy szóval említettem már: a mozgásukban soha nem veszek észre semmilyen viselkedést, egy fikarcnyit sem. Ami magatartást tanúsítanak nekem, ha mindössze fiató pillantásomra: a legnagyobb mértékű nemtörődömség az iránt, amit tesznek. Lerí róluk: a cselekvés nem az övék. És semmi, de semmi közük hozzá. Mindegy: hol, mikor, hová és miként. És bármily abszurdnak hangozzék is: ők nem hajóznak - ők hajók.

Megint elakadtam:

Hiába. Mindössze a körülírásra futja. Erőlködöm, erőlködöm, mégse jutok egyről kettőre. Meregetek a szókincsembe, de mintha szitával tenném; minden átfolyik rajta, anélkül, hogy akár csak egyetlen olyan szót, amely mondandómra alkalmas lenne, zsákmányod ejthetnék. így aztán köddel ábrázoltam elénk a szélhajókat, de talán éppen a fogalomhiányban valósulnak meg igazán. Tudom, sovány vigasz ez bárki mind közel-, mind kívülállónak.

H. nyugtatgatott:

Ugyan már, kedves barátom, ne vívódjék, ne háborgassa lelki egyensúlyát, hisz’ valójában igaza van: amikor azt beszéli, miszerint gyakorta kerülnek közelebb értelmünk lényéhez a láthatatlan szavak, mint a nyilvánvaló gondolati formák. És hadd tegyem hozzá: az előbbiek mindenkor jobban inspiráltak engem az utóbbiaknál. Hathatós izgalmat és a végsőkig felcsigázott érdeklődést ébresztettek. És ha kérhetem, ne távozzék az ilyen föl nem fogható állapotából.

Tétován bólintottam:

Aligha is tehetnék mást. Mert a szélhajók még távolabbra hajóznak velem, jóval túl a fogalomszavak limesén. Ahol kikötnek, nem ismeretlen lelkiségemben. Már láttam, elvétve; nem a szememmel, nem a képzeletemmel és nem is a hetedik érzékkel, de még annak a magasságos égnek az ihletésétől áldva se tudnám mondani, mivel.

És csak tartózkodó hallgatás után:

Látom, lényemben, a korlátlanul kiegészíthető láthatadant, és bármekkora és nevetséges abszurdum légyen is eme kijelentésem, ez a való. És nem akként érzékelem, mint aki megkülönböztetett állapottal van megáldva; ott lakozik az ember nemzet összes egye- dében ez a nem látható.

Es figyeli, tökéletesen mozdulatlanul, egész életem, a legapróbb részletekig: mit cselekszem, érzek, gondolok, képzelgek, vágyódom; valamint a külvilágomat is: hogyan hat rám, amit művel velem, és én miként reflektálok, mondom magamban így, röviden: a sorsomra. Eközben mérhetetlenül egykedvű, egyfelől, és mérhetedenül állhatatos, másfelől. Es sohasem avatkozik bele a történéseimbe. Mégis: valamilyen módon a birtokában tart.

Ezen a ponton cserbenhagy a lélekjelenlétem. Vámom kell, amíg összeszedem magam.

H. nem sürgetett:

Csak nyugodalom, barátom. Ráérős.

Mindig eme kérdés ébreszt vissza: mi az, ami élésemnek mindenek fölötti kritériuma, és amit kizárólag én birtokolok? És minden esetben hamar érkezik a válasz: a tudatom. Ha megsemmisül, attól kezdve nem létezem. Ezután kérdés nyomában újabb kérdés: de hát miféle, istenigazából, a tudat?

Nagyot sóhajtottam:

O, ezzel szakadadan vesződöm. Nem jön egykönnyen olyan felelet, amely megfelelő lenne a kívánalomnak.

H. köhintett:

Ne erőltesse, kedves barátom, hisz’ a mi időnk oly mérheteden.

157