Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn
H. elmaradhatatlan köhintése: Igen, mert a magány, amilyennek én tapasztalhattam meg, idegennek érzi az összeütközést, az érdekek harcát. Na, újfent közbekotyogtam. ígérem, ügyelni fogok, hogy ne forduljon elő még egyszer, és remélem, sikerül. Hallgatom, barátom. Azt tettem, amire várt: Miután megelégedem a citromfával, visszacsücsülök ámuldozásom székére. Időnként egy-egy asszony rója az utcát. Virágszálak vagy csokor a karukban. Mindennapos látvány ez ilyenkor, délelőtt, amíg elviselhető a meleg. Vándorolnak fölfelé, a temetőbe. Azokon a helyeken, ahol hajósok és halászok is éltek, élnek, magaslaton van a temető, ahogy itt mondják, fenn. Jómagam is szívesen, csaknem naponta kaptatok oda. Több méter magas terméskő falkerítését teraszszerű út övezi. Peremén vörösbarna, repedezett, imitt-amott mélyen barázdált kérgű, vastag törzsű, agg tengeri fenyők sora, köztük fiatal ciprusokkal. Terebélyes, viharoktól gyötört koronájukat az udvarunkból is látjuk, és halljuk duruzsolá- sukat, zúgásukat, ha fúj a szél. Az út tövében a duzzadt, fényt visszaverő levelű mirtuszok, glédában. A temető bejárata, kétszárnyú, kovácsoltvas kapu, a falkerítés közepén nyílik. Mögötte meredek lépcső a temető szintjéig, mely mindössze egy mellvédnyit hagy szabadon a falkerítés benti oldalából. Arccal előre a nyílt, boltíves homlokzatú kápolna-ravatalozó, kicsiny, tört tornyában lélekharang. Felérve a lépcsőn, ami nyomban szembeszökik: az egész temető egyetlen virágtakaró, és árnyék sehol. Nincsenek sírhantok, hanem nehéz, fehér kőlapok az elhunytakon. Körös-körül és minden pillanatban hódít a virág és a fehérség. A virág: a pillanat. A fehérség: az öröklét. Szakadadanul cserélni kell a pillanatokat a fehérségen - virágokkal. Vágott virágokkal. Nem lehet ültetni a fehérségbe, csupán pillanatokat helyezni rá. Nap mint nap. Bóklászom a borítóköveket elválasztó sávokon, vagy, ha nem férek el, magukon a nyugvóhelyeken. És olvasom, a jó ég tudja, hányadszor, a beléjük, amelyiknek meg van sírköve is, az abba vésett neveket; és valamennyin ott áll, ugyancsak faragott betűkkel: Nyugodj békében. így derült ki számomra, hogy öt, hat népes és igencsak szerteágazó család e kisváros lakossága. Gondot fordítok a születés és a halálozás évszámára is, és az előbbit mindig egybevetem az enyémmel. Elmélyült a csönd. Az a három-négy asszony is hangtalan, aki friss vízért jön-megy, ápolja szerette sírhelyének virágait, mécsesét, és emlékezik. Lassacskán érek a temető kápolna-ravatal mögötti helyére, mely vakítóan tükrözi a már késő délelőtti napfényt. Addig a mellvédig ballagok, ahonnan látóhatáráig tárulkozik elém a tenger, benne, lenyűgöző hegytömegével, a szomszédos sziget; széles páraöv veszi körül, rendszerint. Lent pedig, némi túlzással, meredély alján, sziklás, halványfehér karéjpartú öböl. Mintegy a virágszőnyeg és a súlyos, fehér kőlapok alatt a nemlétnek éltekkel a tengerár. Mire hazatérek, kinyitva a napernyő a kőasztal mellett, és hitvesem megterített: halsaláta, kosárban kenyér, szeletelt paradicsom, bazsalikommal hintve, olajbogyó, hozzá pálcikák, juhsajt, két pohár és vörösbor, hosszú nyakú üvegben. Ekkora melegben nem esik jól a főtt étel. Az asztalhoz ülünk, a napernyő árnyékába. Lalatozunk. Eközben indíttatást éreztem arra, hogy szemügyre vegyem hitvesem arcát, olyany- nyira, akárha most lámám először életemben: homlokát, szemöldökét, szempilláit, szemét, ajkát, állát, fülkagylóját, a ráncocskákat, a gödröcskéket. Arculatának valamennyi látható porcikáját. És rám tör a döbbenet. Egyáltalán nem ismeredenül, mert már sokadik ízben. H. tapintatosan: És mi az a fájdalmas megrendülés, kedves barátom? Méghozzá gyakorta visszatérőként. Mi okozza? 150
