Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Vállat rándítottam:

Igazában egyszerű, egyfelől, másfelől titokzatosan az: hogy valamikor elérkezem ahhoz a távozáshoz, melyben elvesztem annak arculatát, aki úgy megszerettette velem a szívét, hogy az enyémben is ver, miként egész lénye a létemben lüktet. És még az idők végezetén túl se fogok találkozni hitvesemmel. Elmém képtelen behatolni ebbe a ténybe. Közelebbről: abba, hogy miért ekképpen hozta létre magát a természet, vagy az előidézője őt - valahány elemében.

H-ra néztem. Szemében a szomorúság kincse:

Még a képzeletem és a sugallataim is nekifeszültek ennek, kedves barátom, mégsem sikerült világot vernem rá. Talán azért, mert az életünk nem alkalmas eléggé ennek megfejtésére. Az is lehetséges, hogy valamilyen tilalomba ütközik. Ismétlem: nincs oly ismeretem róla, amit szabadna elfogadnia.

yalamelyest erőltetve a derűt, nevette el magát:

És azt se tudom, vajon akad-e még a tarsolyában mesélni való, amivel nem szeretne adósom maradni.

Tétováztam, azután:

Igen, egy.

Amikor el kell utaznia hosszabb-rövidebb időre valamiért a hitvesemnek, és a hiányérzet egyedüllétébe rekedek, gyakran sétálok, ugyanazon az úton. A temető felé indulok. A hozzá közeli, körbástyaszerű, réges-régen elhagyatott malomnál érek fel a hurokként kanyarodó utcába, ahonnan több hajmeresztőén meredek sikátor lépcsőztet alá, a kikötőbe. Egyikükben botorkálok lefelé, meg-megszédülve, szőlő- és viráglugasos függőkertek, cipruscsemeték és gránátalmafák között, a kikötő sétányára. Pázsitos pálmák és virágágyások hosszú, egyenes láncolata osztja ketté. A sétány széles térbe torkollik. Itt már nehéz a hőség súlya.

A túloldalán folytatódó sétaút bebújtat a parkba: a virágzásukba belehaló agávék, a széltől görnyedtre nőtt cédrusszerű fák a meredek part peremén, közöttük kékellő tengertöredékek. A másik oldalon fügekaktuszok; narancssárga, vörös, sárga, püspöklila virágok és gyümölcsök rajtuk, vegyesen. Megállók. Előtűnik hitvesem egyszer színmaszatos arca. Elfacsarodik a szívem.

Hajam gyökerétől a talpamig sajognak a színvirágok és színgyümölcsök, az agávék és a hajlott fák, meg a közülük kékellő tengertöredékek. Mindazok, amik történtek, és most azzal kerülök vissza hozzájuk, ami történik, az emlékképek özvegyeként és újfent jegyeseként. És olyan gyöngédséggel átszőtten, mint aki azért nem tudja, hogy van: mert van.

A sétaút északnyugati végére jutok, ahol öblöt vájt a gidres-gödrös sziklapartba a tenger, és hányja rá a tajtékos hullámokat, megállás nélkül bomlasztva ásványait. Különös látvány: a hepehupán egyetlen fa, árnyékát körbejártatja az ágak alatt a nap, ahogy fordul el tőle a föld. Nála telepedem le, és hurcolkodom az árnyékával a törzse körül, mígnem megnyúlva túl nem fekszik rajtam. És ha még ekkor se szedem a sátorfámat, ami gyakorta előfordul, kezd keletkezni az est, majd, színének mélyültével, egymás után egyre több csillag buggyan ki belőle. Nemsokára kiezüstösödik a Tejút fél pántja, zenitjéről a tenger mögé hajolva.

Heverek egy tűlevelű fa ritkás árnyékában, mellettem hosszú szikla merül fokozatosan a himbálódzó azúrba. Szemközt hatalmas, súlyos színanyag domborodik, és lélegzik lassú ütemben, kékségei felett pedig tiszavirágok felhői és szitálása. Egyedüli szívem gondolja, egyedüli eszem meg érzi ezt így. Mennyieknek kell elmúlniuk tőlem, mire megjelenhet ez a látvány, és most éppen ebben testesítődhetnek meg. Halott életek verőfényei egy még mindig gyermeki önállapotban.

Mint ha jobb könyökömre nehezedve nyugodnék, tökéletes mozdulatlanságban; és nyár van, teljes terjedelmében holdtalan, csillagsokaság éjszaka, én meg tökélyében a

151