Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Évről évre szépen növekedett, erősödött. Csemete korában beoltattuk. Én meg metszegettem, nemcsak a fölöslegei miatt, hanem azért is, hogy egytörzsűvé, sudárrá formálódjék. Miként a gránátalma és fügefa, a citromé is hajlamos több törzsűvé alakulni. A helybeliek engedik, általában nem törődnek ezzel, nekem azonban nincs ínyemre. A narancsfa nem okoz hasonló gondot: eleve kecses alkatú.

H. felkacagott:

Hát hol van az a valaki, aki azt merné állítani most, hogy nem játszódik itt semmi, nincs sem esemény, se cselekvény? De haladjon tovább, kedves barátom, nem szándékom tartóztatni akár egy pillanatnyi ideig sem.

És én jókedvvel:

Nos, ezért tapad oly gyakorta a citromfára a tekintetem. Ám nem elégedem meg ezzel. Magam mögött hagyom ámuldozásom székét, és a fánál topogok, meg- megszakítva lépteim, hogy pátyolgassam: levelei között matatok, találok-e betegedőt, amit lesegíthetek, csigát, levéltetvet, vagy egyéb kártevőt. Nemegyszer számba veszem gyümölcseit, bimbóit, vajon mennyivel szaporodtak tegnap óta, virágait, hol tartanak a tárulkozásban; miközben tenyésztett méhek, poszméhek, vadméhek zümmögik sorra következetesen őket, és bújnak egész testecskéjükkel pártájukba nektárért; ritkább esetben pillangó, díszes színekben.

Ama érzés irányít, miszerint én voltam ennek a lénynek az előidézője, és aztán az egyik nevelőszülője lettem a természetben. És nincs semmi ehhez hasonlítható tapasztalatom. Előtűnik azonban e helyen egy olyan lelki jelenség, amely szorosan, hézag nélkül illeszkedik ehhez.

Pontosan megnevezve: a magányra ébredés, minduntalan. Azzal, többedmagammal, régóta tisztában vagyok, hogy az, aki egyedül végez munkát, vagy magában gondolkodik, mindig magányos, akárhol van is. Tökéletesen magányos. Mert tökéletesen egyedüli. Onnönmaga tárgya. És e jelleg révén tökéletesen szabad.

H. köhintett egyet, és bólintott:

Jótékonynak éreztem életem során, kedves barátom, ha az időm nagyobbik részében egyedül lehettem. Társaságban lenni, még a legjobb társaságban is, fárasztó, szétszórja, és összezilálja képességeinket. Szerettem egyedül lenni. Sohasem találtam olyan társat, aki jobb társaság lett volna, mint a magány. Különben is: rendszerint jóval inkább egyedül vagyunk, amikor emberek közé vegyülünk, mint hogyha szobánkban maradunk. Legtöbbször azonban csak kívülálló, az eszmék és idulatok és egyebek színpadán zajló, átmeneti jelenségekre bízzuk életünk kialakulását, holott azok terelik el igazából a figyelmünket arról, ami létezésünk veleje.

Ezúttal én köhintettem. Szerettem volna ott folytatni, ahol H. nem tapintatlanul, sőt, ahhoz valóval ugyan, de megzavart:

Miként én, akképpen magányos a kakukkfű, a borsmenta, a farkasméh, a kapu, a sarokkő, a tenger vagy a sarkcsillag, a déli szél vagy a májusi zápor, a felhő és a mögüle a fátylát ide-oda lebbentő holdfény, a gyík idekint, az udvarban vagy a pók odabent, a szobában. Isten szintén egyedül van, bármily erősen hisszük, kiváltképp pedig akkor, ha valóban létezik. Ez a citromfa velem is egyedül van, tapintható közelsége ellenére. Ahogyan futólag szóba hoztam, idejekorán megneszeltem: a magány, miként ön mondaná, valóban létünk veleje, azon nyugszik, és abból sarjad. E meggyőződéshez társított egy sugallatot, azaz olyan szellemi, lelki és érzelmi ösztökélést a citromfám, hogy akként is nézzek a magányra, mint az igazán tiszta, őszinte gondolkodás és empátia zálogára. És ez valóban ekképpen van. Példaképpen mondom: hitvesem iránti szeretetemről levette személyiségem külszínét, és létem nélkülözhetetlen, múlhatatlan értékű alkotóelemévé tisztította. És egyáltalában: szükségességemként őrzi a beleélést mind a más-más lények lelki, mind pedig a tárgyak gondolati jelenségeibe.

149