Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

H. köhintett egyet-kettőt:

Érzem, kedves barátom, hogy igencsak szoros kapcsolatban van a szívével az a lakóház. Abba, aki ha olyan szabatos ragaszkodásban él, amilyenről az imént szerezhettem bizonyosságot, újabb és újabb lelki jelenségeket ébreszt a környezetének minden apró részlete és cselekedete. Es nem törlődnek ki, a sírunkig kísérnek. Én tanulsággal éltem át, másként nem merném kijelenteni ezt, még önnek sem. Ám nem szeretném akadályozni beszélésében, barátom. Sőt!

H. egyáltalán nem késleltetett:

A zuhanyozóhoz piciny sziklakért csatlakozik. Belőle emelkedik, már a fenti szomszéd ház falánál, és terpeszkedik fölénk sűrű indázatával meg csaknem két tenyér nagyságú leveleivel a vén, vastag törzsű és kérgét hámló szőlő. Gyökerei az utca lépcsői alatt végződnek. Tövében kövirózsa és futó kaktusz, naponként egymást váltó, halványvörös virágaiban. Majdnem sarokba szorítva, ahol a kerítés és az említett ház termésköves sarka találkozik, a fiatal, kecses narancsfa.

A szőlő árnyéka borul a tekintélyes kőasztalra. Egyik kedvencünk - és nélkülözhetetlen társunk. Nála reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk; nappalozunk, estézünk; csipegetjük az olajbogyót, kortyolgatjuk a bort, és beszélgetünk. Hitvesem rajta tisztítja a halat, vagdalja a fokhagymát, aprítja a bazsalikomot, a rozmaringot, a petrezselymet, az oregánót, szeleteli a paradicsomot, a paprikát. Merő illategyveleg a keze.

Megelégedetten üldögélek ott délelőtt is, az összecsukható és természetesen fehér, faléces széken, az asztalra könyökölve. Szememmel követem a hangyákat. Némelyik módszeresen keresgél, némelyik pedig már talált valamit, és cipeli bolyukba. És igen gyakori a gyík. Mozdulatlanságuk tökéletes, amikor áldozatukra várnak, vagy már leshetik. Sose telek be ezzel, és azzal sem, ahogy függőlegesen futnak, ugrálnak fel a falon, egészen az ereszig. A résekben laknak. A picinyeik alig ijedősek; ha eléjük nyújtja az ember, a tenyerébe másznak. Éenn meg, a mennybolt kékségébe mélyülő levegőben, sirályok. Ha meglelik a magasba áramlást, selymesen vitorláznak benne. Szárnyuk tollazatán fehéren átsüt a nap, egyik-másik árnyéka pedig végigsuhan némelykor az udvaron.

Megálltam, és kérdőn néztem H-ra.

O meg erre, mosollyal is üzenve:

Hadd ne hagyja abba, kedves barátom. Módfelett lebilincsel, amit előad, merthogy hasonló történések, látványok sose vendégeltek engem.

Megnyugvással folytattam:

Szemem, eközben, mindvégig az udvarnak kissé alacsonyabban levő helyére téved, ahol a kapu. Annak sarokkövétől, a ház faláig szélesedő ívben, körülbelül térdmagasságú, kisebb terméskövekből rakott elkerítő. Ez tartja és a kerítés lenti szakasza az oda hordott földet. Itt a zöld az uralkodó. A borsmentáé, a kakukkfűé, a bazsalikomé, minde- nekfölött azonban a citromfáé. Magas termetével, színtömegével bámulatot keltő, még az ittenieknek is. Lombjai, azonos időben, virágot bontanak, és gyümölcsöt érlelnek, jóformán pihenés nélkül.

Tüzetesen ismerem eddigi teljes életrajzát. Egyszer, jó néhány évvel ezelőtt, hazafelé tartva, az egyik utcában három, vagy négy citromot találtam az úttesten. Szállítás közben potyoghattak le, talán öszvér, talán szamár hátáról. Eelszedtem mindegyiket. Otthon aztán félbevágtam a legszemrevalóbbat, és kinyomkodtam a magvait, és befőttes üvegben csíráztatni kezdtem. Vártam, majd amikor úgy tetszett, hogy sikerült, cserépbe ültettem néhányukat. És ismét várakoztam. Időbe telt, mire kibújtak az első sziklevelek, majd palántává nevelődtek, és még hosszabbra, amikor a szabadba palán tázhattam. Hármat, holott csak egy fát szerettem volna, de nem tudhattam, megmaradnak-e egyáltalán, hisz’ nem tartózkodunk minden hónapban a szigeten. Maguknak kellett boldogulniuk, gondozásunk nélkül, legközelebbi visszatértünkig. Végül is valóban csupán ez az egy vészelte át az árvaságot.

148