Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

az őt tapintó sárarany kénye-kedve szerint. A lapokat egymáshoz ragasztó fugák az ezüstfa leveleinek hamvasérzékenységét élték.

Csupáncsak eme majdnem látomány-közjátékot követően fordult odébb a tekintetem, a parkra. Látványossága annyiban különbözött a délelőttitől, hogy a levegő fátyla sűrűbb volt rajta.

H. nyomon követte pillantásaim vándorlását, és mosolyogva:

Úgy nézem, kedves barátom, az ön tapasztalása következetesen igényli mindazokat, amiket az ugyanazoknak a sorozatos másmilyenségei nyújtanak.

Még mindig napsugaras és örömteli volt nyugvásom a szomorúfűz vesszőből font ülőalkalmatosságban, annál is inkább, mert most is valóság éterien érezhettem át, hogyan lélegeznek alul színeikkel a kövek.

Ez indított rá talán, hogy előrehajoljak, és tiszteletteljesen felemeljem az asztal lapjáról H. ébenfa sétapálcáját. Gondoskodónak érzékeltem a súlyát, anyagát delejesen korrekt nemesnek, alakját meg szeretette méltóan elegánsnak. Vonakodva helyeztem vissza oda, ahová éppen addig tartozott, az asztal lapjára, rézsútosan.

H. felnevetett:

Ugyan már, kedves barátom! Vajon mitől tart? Ha nem is éppen elterjedt, mégse különbözik igazán más sétapálcától. Annyira fél ő a bűbájtól, akár az ördög a tömjénfüsttől.

Aztán kiegyensúlyozottan:

Még sose látogatott hozzám nyáridon. így hát máig ismeretien nekem ez az évszaka. Hol és miként szokta tölteni?

Habozás nélkül kezdtem válaszolni, annál is inkább, mert nemcsak H., hanem magam elé szintúgy szívesen idéztem meg ama hónapok egynémely környezetét és körülményét:

Minden évben az egyik mediterrán szigeten telik-múlik, hitvesemmel együtt - és ahogyan az a tengertől körülvett szárazföld azonosul velünk, mi meg átéljük ezt, a szerint kettőnk másik otthonában, és tiszta hazájában. All ott egy kicsi, csendjébe visszahúzódó lakóház. Meglehetősen szűk, meredek, sziklalépcsős utca kanyarodik fel hozzá, amit az idegen látogatók pittoreszknek találnak, többnyire.

Belépve a kapun, enyhén emelkedő udvarocska. Különböző barna színezetű, más-más formára szabott kőlapokkal, világos fugák érhálózatában. Kerítés övezi, mely híven követi az utca lejtését, majd lenti végén, ahol a fémléces kapuszárny ékelődik közé keretével, a rövidebb része balra pártol el szelíden, és a ház végéhez rögződik. Az egész kerítés alsó felét megmunkált, fehérkés terméskőből építették, a felső fémlécek hézagos sora fehér festékkel mázolva, akár a kapu. A hosszabb szakaszával szemközt a lakóház fala. Az is terméskőből, amely azonban imitt-amott már jócskán rozsdásodik, a ki tudja, mekkora időtől. Körülbelül a közepén, tőle elütően, világló zsalugáterrel az udvarra néző szoba ablaka. Pontosan alatta kőkád, melyben az olívaolajat tartották a régiek. Én földet, és erős illatú, zamatos levélpetrezselymet vetek bele.

Rövidke szünetet tartottam. Nem a hatás kedvéért: H. arcán firtattam, nem untatom- e netán, és mivel úgy találtam, hogy nem illant el róla az érdeklődés, folytattam, töretlen kedvvel:

Ha a kőkádtól tovább halad a tekintet, rögtön találkozik, a lakóház fenti végében, a kicsike tornáccal, melynek négy lépcsőfoka és lenge, fémléces korlátja van. Onnan nyílik a bejárati ajtó, valamint a zuhanyozóé, derékszögben vele; azért úgy, mert a keskeny zuhanyozót, egyszersmind mosdót, utólag ragasztották a lakóház falához, de nem mellé, hanem ellenkezőleg: túlérve a tornácon, az udvar irányába. Csukaszürke betonoldalait meleg árnyalatú kőutánzattal fedték be később. És talán mondanom se kell: mind a korlát, mind pedig az ajtók fehérek.

147