Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

lenyűgöző diadal, ám túlsúlyban maradt a sötét káosz. Akadtak pedig közöttünk, barátom, naiv, viszont nemes és gazdag vágyak értelmével áldott utópisták meg más, becses emlékű eszmealkotók. Fittyet hánytunk rájuk, és ami még ennél is hitványabb: ha tettünk kivételt olykor-olykor, históriánk gyakorlatába silányítottuk egynémely részletét valamelyiküknek, alaptalanul emelkedett érzéseink bizonyítványaként mutogatva egymásnak.

H. sarka tövébe koppintott sétapálcájával:

Hűm.

És néhány lélegzetnyi hallgatás után:

Már csak ennyivel bővíteném: légvárak épültek, építettek belőlem a gondolatálmokból az ember nemzetről, hogy szerethessem, és jövő tulajdonságainak pompájában, nemes virágba borulásába képzelhessem - no, nem éppen tökélynek, netán istennek. Vágyam nem törekedett akkorára. Hisz’ egyébként is: Istent képtelenség álmodni, nemhogy valóra váltani.

H. erősen megmarkolta sétapálcája gombját, és támaszkodva felállt, készen várva az indulásra:

Változtassunk helyet, kedves barátom. Túlontúl hosszú ideig tanyáztunk itteni állapotunkban. Nincs több keresnivalónk benne, azt hiszem.

Akképpen haladtunk ki a rózsakertből, amiképpen érkeztünk.

Rendre végigbandukoltuk a dióbarna kőlapokkal burkolt kisutakat, híven követvén négyzetvonalaikat. H. megtorpant az ágyások mindegyikénél, és cirógatóan szemügyre vette, tetőtől talpig, a mindig négy-négy rózsaszálat. És az volt a benyomásom, hogy szorozza egymással őket, még a színükkel is.

Ringató lassúság vitt a rózsakert elejére, a foltokban mohosodó néhány lépcsőfok tetejéig, amin is megálltunk, és visszanéztünk róla, újabb búcsúzással.

H. megjegyezte:

Mindenkor mindenektől mi távolodunk el, majd végezetül valamennyi távolodásunktól is.

Aztán nevetve:

Bármilyen lelkiismeretesen számoltam is végig a rózsákat, kedves barátom, a végösszegük: egy!

Óvatosan hagytuk magunk fölött a csúszós lépcsőfokokat, és tértünk rá az alkalmatos parki ösvényre, a kecstélivé gyöngyösödön: kaviccsal hintettre. Talpaink a meggypiros, citromsárga, nemesrozsdás avarból tiportak maguk alá, avagy egy-egy, még külön hullást hajtottak icurka-picurkával amodább. Ök meg ezúttal is hajtogatták színükkel nevezetét, szépséges nevezetét a halandóságnak.

A teraszon, nem éppenséggel a közepén, távol tartva tőlünk még a nüánsznyi különbség okozta csalódást is, a szomorúfűz vesszőből fonott asztal és a hozzá társuló két, derék- és kartámaszos szék, szalmaszínben, ülőkéjük mogyoróbarna bársonyhuzatú vánkossal párnázva.

H. kurta mustrálása után:

Maradjunk a szabadban, barátom. A nap még hanyatlásában is jóformán száz ágra süt, és alig nyúlnak az árnyékok.

H. az asztal lapjára fektette ébenfa sétapálcáját, keresztbe. Aztán, székünkbe süppedve, jólesően kinyújtóztattuk lábunkat az asztal alá, ekként rakva fészket az üde levegőből és a még maradék verőfényből.

Ami ezúttal is elsőben akaszkodott a szemembe, a színkompánia, a legközelebbi kőlapé. Milyenképpen is? Luxoriózus változatosságban. Majd annak mozzanatai mutatkoztak, azonhamar. Ahogyan a szürkésből kékellőbe simuló kő udvariasan, bár már kicsit bágyadtabban, fecseg a fölöttünk a korábbinál mélyebb azúrkékben ívelő bolthajtással. A mellette fekvő egyik-másik is bármily tónust bocsáthatott fel magából,

146