Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Erélyesen dobbantottam, kétszer vagy háromszor, testem helyére toppanni vissza.

Véget vetettem felemásra sikeredett poroszkálásomnak. Es ott találtam magamat a szinte időtlenül szürkébe vénülő, ám még a fehérlést is őrző, a lábazatában gyöngyén vésett, borágakkal hallgató kőpadnál.

H. arcderűsen mért végig, tetőtől sarkamig. És latolgatta, amit bensőm külsőségemben valósított meg.

Befejezvén a mustrálást, igen tapintatos hangzással:

Igazán nem szeretném elrugaszkodtatni újfent a minket ide vonzó nehézségi erőből, mégis lezárnám, epilógusként, amihez nekifogtam.

Életem során jóformán mindennaposán álmodtam gondolatokat. Furcsa, nem, kedves barátom? Közülük azok, amelyek makacsul ismétlődtek, íme, és képzelje álmai közé őket.

Igen, emlékeztetőül, a hiány érzete, amihez szövetkezve, miért nem az a gondolatálmunk, miszerint lesz olyan valami, aki jönni fog, öröktől fogva várható -, és még csak nem is az univerzum személyében. Vonjuk kétségünkbe: őmiaz lesz az elkövetkezendő, végső gyümölcse egy fának, amelyen mi vagyunk a levelek? Vajon mi tart vissza attól, hogy Isten születését eljövendő időkbe vetítsük ki, és úgy éljük életünket, miként egy terhesség történésének szép és hosszan vajúdó napjait. Hát nem kéne-e látnunk, hogy ami itt végbemegy, mindig újrakezdés, és miért ne lehetne ez annak a valaminek kezdete, amikor az eredendő mindig oly gyönyörű? Ha őmiaz a legtökéletesebb, nem kellene-e értéktelenebbnek is lennie előtte, hogy kiválasztódjék a bőségből és a feleslegből? Nem a legvégsővé válása lenne, ami mindent magába ölel? És hol lelnénk értelmünkre, ha amiért sóvárgunk, már lett volna?

Néhány lélegzetvételnyi szünet után:

Miként a méhek gyűjtik össze a mézet, mi is azonképpen szorgoskodunk hordani mindenből a legédesebbjét, és építjük az őmiazt. Ezt cselekedjük a kicsiny, sőt, jelentéktelen dolgokkal is, ha szeretetből tesszük, a munkával és utána a pihenéssel, hallgatással vagy apró, magányos örömmel, mindennel, amit egyedül hajtunk végre, résztvevők és társak nélkül. Azt a valamit kezdjük el, amit éppoly kevéssé fogunk megérni, ahogyan elődeink bennünket. És ezek a régmúltak mégis bennünk élnek, hajlamként, teherként sorsunkon, vagy akár csörgedező vér és mozdulat, mely a már nem létező idő sírhantjából sugall fel. És van valami, kilátástalan lenne kutatni a természetét, ami megfoszthatja önt attól a reménytől, hogy valaha is éljen az életével a legtávolabbiban, a legvégsőbben.

H. tessékelt:

Csücsüljön le már mellém, kedves barátom, oly fárasztóan álldogált sokáig szemem felett.

Ügy tettem. H. pedig igen lassan rásimogatta ujjaimra tenyerét. A cirógatás csöndje után:

Már nem emlékszem, mióta tolulnak, még ébrenlétembe is, a gondolatálmok. Arra azonban igen, hogy jócskán fogyasztottam életidőmből, mire rájönni véltem, mondom, csak véltem, szívós, ámde bársonyos kísértetjárásuk okára. Belőlem született. És hogy vajon mitől fogant?

H. keresgélte, és aztán alaposan megrágta a talált kifejezést, mielőtt hangot adott volna:

Attól, hogy nehezen viseltem: az ember nemzet légvárak nélkül létezte jelen koromban magát. Beletörődött abba, amilyen, vagy végső kifejletnek minősítette azt az állapotot, ameddig eljutott. Mint ha valaki túlhaladadannak látja sorsát, önportréját meg változhatatlannak. És még akkor is, amikor oly nyilvánvaló, mily megfeneklett, a kóros ösztönök miatt, az egyik, és mily sokkolóan visszataszító vonás burjánzik a másikon. Igaz, elméjében nem kevés a

145