Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

ellentmondásokkal zsúfoltan. Jótékony ez az ösztöne, mert nem úgy van-e, miszerint valahány foglalkozás telis-teli igényekkel az egyes ember iránt, átitatva azoknak a gyűlöletével, akik mogorván merülnek el a józan kötelességteljesítésben, vagy karrierhajhá- szásuk, illetőleg hatalomvágyuk csúcspontjára törekednek hágni.

Másította keze összekulcsolását sétapálcája gombján. Valószínűleg azért, mert zsibbadt a vérkeringése:

Persze most kénytelen élni, amit él, ennek ellenére az ön konstellációját nem terheli annyi sok konvenció, előítélet és tévedés, mint a többieket. Ám ne higgye ezt személyes becsének, ami önnek köszönhető. Én úgy vélem, ilyesmiről szó sem lehet, hanem arról, hogy ön éppen olyan egyik változata a természetnek, amilyen. És még e helyzet sem enged meg akkora tágas szabadságot a szemlélődésnek, amekkorában nyugalmat nyújtó, csorbítadan összefonódásba jutna azokkal a bőséges valóságokkal, amelyek az igazi életet hírül adják. Az egyes ember, a magányos silbakolhat tisztán, kevés híján tárgyként, ennek az állapotnak mozdíthatatlan sarkkövein, akkor is, ha egyébiránt balga. És ha ő lép ki a kelő reggelbe, avagy a foganattal terhes sötétségbe mered, és megneszeli, mi teljesült ott, akkor lehull róla, mint halottról a lepel, az összes polgárzati és országászati stallum, még ha merő élet karkoszorúja öleli is át.

Felegyenesedett a pádról, és fél kezével a sétapálcájára nehezedett. Ekképpen mélyen lélegezhette tüdejébe a levegőt, és alaposan frissítőn:

így van ez, kedves barátom, de semmi oka az aggodalomra vagy a búskomorságra. Ha nincs hamisíthatatlan rokonérzés az emberek és ön között, iparkodjék melegükbe férkőzni azon meglevőkhöz, amelyek nem hagyják cserben önt, soha, amíg megtalálhatják. Itt vannak még az éjszakák, a fákon és az országokon átfutó szelek; a tárgyak és az állatok közötti csupa történések, amikben ön is részt vehet. És olyanok most még a kicsiny gyermekek is, mint amilyen ön volt akkori korában; akként szomorúak és örömtelik, - abban dobogtatva szívüket, hogy a világ szélesre tárt mosollyal átnyújtja nekik mivoltát. És ha gyermekségét idézi, újfent ott élhet a magányos és csalatkozott gyermekek között.

H. tett néhány lépést, tőlem más irányba fordulva, mintha palástolni kívánta volna, ami leríhatna érzelmeiből:

És ha emésztő és kínzó a gyermekkorára és a hozzá fűződő egyszerűségre és csendre ocsúdott, mert nem bírt hinni Istenben, aki annak idején mindenben előfordult, akkor kérdezhette önnönmagát, kedves barátom, valóban elvesztette-e Istent? Nem az van-e inkább, hogy nem is volt soha a birtokában? Mert hát mikor is lehetett volna a tulajdonában? Majd amikor idővel ráébredt, hogy gyermekségének nem is ő adta a jelenét, és később meg már akként sejtette: Jézust vágya csalta lépre, Mohamedet meg félrevezette a büszkeség, akkor belátni kényszerült: egyetlen óránkban se létezett egyikük sem. Es akkor mi jogosít minket arra, hogy annak, aki vagy ami sohase volt, hiányát érezzük, mint valami elmúltnak, és keressük, akárha elveszett volna?

Visszaült a padra, és összekulcsolta kezét a sétapálcájának gombján. És ezúttal a szemembe plántálta tekintetét:

Amit én eddig nagyhangúskodtam itt önnek, kedves barátom, nehogy már magára vegye, és netán használja elméjében, kiváltképp habitusában ne. Ez nem egyéb, a megszólítás nyelvi formája ellenére, mint az én évtizedeimmel felhalmozhatott idea vaksors.

Fel kellett állnom. Szilárdságot érzékelnem a talpam alatt. Anyagot.

Róni kezdtem a kisutakat. Sorról sorra. Követtem a dióbarna szín talentumát. Nem értettem, miért, de rendkívül fontossá vált számomra eközben az, ami arányosságba kerülhet velem.

Ám miután óhatatlanul fel-felnéztem, szirmaikba ragadtak a rózsák, kiemelve ezzel a földi kutyagolásból, valaminő éteri színéterbe.

144