Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Megkönnyebbülésért tapodtam végig az almafákkal nyílegyenesen párvonalas hamvaszöld levélzettel tömött zsályasor melletti kisüt hosszát oda-vissza. És nem egyszer, hanem több ízben is.

Vesztegeltem azonközben. Nézelődni azon, amit láttam. Nem azért, mert valami újat találtam benne, ellenkezőleg: ugyanoly voltának gráciája miatt.

Amikor végezetül visszatértem az időtlenül szürkésbe öregedő, ám még a fehérlést bíró, a lábazatában a gyöngyén vésett, borágakkal árnyéklatos kőpadhoz, H. rám kitárt tekintete várt, valaminő mosoly küszöbén.

Letelepedtem hozzá, és ő megintleg másította keze összekulcsolását sétapálcája gombján, selymes csendet híva ránk ezzel.

Annak fürge tűnése után:

Önbe akaszkodom, kedves barátom, ahogyan az ön úzusa meg belém. Mustrálgatva nyílt eszű és még ropogós csacsogását, abba szeretném szőni, közös örökösödésünkből kiemelve, elnyűhetetlen és önnel rokonérző ideámként:

Az én elsajátításában lakozik a világ meglátása. Akkora látványban, amekkorában az én sikeres. És ahhoz, hogy ez minél teljesebb legyen, közeledjék a természethez. Akkor kísérelje meg úgy lenni önnönmagát, mintha ön lenne a legelső ember, aki lát, átél, szeret és elveszít. Ezért forduljon mindazokhoz, melyeket saját mindennapi élete kínál: szomorúságát, vágyait, elillanó gondolatait, hitét valami szépben. Viselje mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel. És sajátjára használja fel környezetének tárgyait, álomképeit, vagy emlékeit.

Köhécselés fékezte H-t. Majd foszlásának nyomában:

És, még ha cellában ülne is, ha a falakon át a világ semmiféle zaja se hatolhatna be, nem lenne-e akkor is önnel születése, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek majdani kincseskamrája? Szentelje ébrenlétét ebbe a menésbe. Próbálkozzék e már oly távoli keletkezésének elsüllyedt csodáinak kidomborításával, magánya kitágul, és derengő otthonná melegedik, merről mások lármája messze morajlik. Ezért, kedves barátom, amiképpen magamnak tettem egykor, ezt az egyedülit tanácsolhatom: terjedjen önnönmagában, fürkéssze ama meredélyt, amelyből élete fakadt, és az ottani forrásnál talán megleli a választ arra a kérdésre, hogy miért is kell ön a világnak. Önnek meg a világ. És ezen idő alatt vegye fel sorsát, és vonszolja végig valamennyi terhével és nagyságával karöltve, fittyet hányva a kívülről várható jutalomra. Mert az ember saját lényében is legyen teljes világ, találjon meg önmagában és a természetben minden egyest, melyhez kulcsolódhat.

Nem számoltam, hogy H. milyen sokadik ízben futtatta végig fokról fokra hangulatát a rózsakerten, mintegy bizonyságot keresve benne:

Amiképpen én tettem életemben, gondoljon arra a világra, kedves barátom, amelyet magában hordoz, és nevezheti ezt aztán annak, aminek akarja. Lehet ez emlékezés gyermekségére, vagy jövője iránti vágya - mindössze áldozza figyelmét arra, ami önben keletkezik, és állítsa fölébe mindahánynak, ami önt körülveszi. Ez a legbensőbb történés, avagy cselekmény, ahogy tetszik, mely méltó fűződésére. Ezen kell munkálkodnia, és kevés időt és kedvet vesztegetnie arra, hogy megszállottan leorcázza az emberekhez való viszonyát.

Szavába vágtam:

Vajon mi mondatta önnel, hogy létezik egyáltalában ilyen tisztelet, mármint kapcsolat?

H. elhalkult, és arculatán se mutatkozott semminemű válasz.

Midőn kiapadt némasága:

Tisztában vagyok vele, barátom, hogy ön nem érez magában tevőleges elhivatottságot, kiváltképpen olyat nem, amely a polgárzat akármely köréhez láncolná, mardosó

143