Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Keszthelyi Rezső: Őszidőn

Kétségbevonhatatlan: seregnyi olyan cselekménnyel ajándékoztak meg mostanig koszorús atyáink, amely szinte természetfeletti, de talán úgy is mondhatni, emberfeletti meggyőző erővel emel ki a fényt teremtő magasságosba köznapjaink világából, avagy, ellenkezőleg, alásüllyeszt nem egy sajátságunk naptalan, vérfagyasztó meredélyébe. Fájlalatos egyed vagyok az emberlétnek ilyetén kitárásaival, hisz’ nem üthet el gyökeresen másoktól a féleségem. Egymi azonban mindegyikből hibádzik. Nevezetesen: a magam én alapos felkutatása, az egyetleneggyé, aki, miként bárki mindenki, arra született, hogy az legyen. Ismételgetem: egyedüli. Elégszer visszatér belvilágomba az a feltevés, miszerint azért láttatta meg velem a napvilágot, ki lehetne a megmondhatója, micsoda, hogy találkozzam önnönmagammal, és az ebből ajánlkozó együttélésben is előfordulhasson. Amikor elmém eszélyes konstellációjában van éppen, aligha taksálhat többre ilyenkor engem szerencsétlen idomtalanságnál.

Kifogytam a szuszból. Hál’ istennek!

Gesztenye koppant a kövön. A kemény ütődéstől ezúttal kiszökkent tüskés burkából, és fénybarnájával az egyik ágyás földjére gurult.

H. a füle botját se mozdította. Úgy tetszett, semmire. Kiváltképpen rám nem. Tekintetét erősen magukon tartották a rózsák.

Én azonban nem fértem a bőrömbe, és újfent rákezdtem:

A cselekvények inaszakadt játszmák az énünkbe tekintéssel, minthogy képzelem- mel telítetten közelednek mivoltunk kivetítéséhez. Azt véljük ilyen alkalommal, hogy eseményekkel és az ottan résztvevőkkel magunkat jelenítjük meg - azokat, illetőleg őket ábrázolván. Ezt akkor űzzük, amikor legfeljebb csak alig-alig, vagy ha lenyűgöző erőfeszítéseink árán se tudjuk egyenest felgöngyölíteni lényünket, a sorsával egyetemben. Kitalációkat veszünk kezünkbe eszközként, igaz, nemegyszer olyanokat, amelyek magukon hordják a való jelmezét, sőt, akár némely fragmentumát is valamennyink közös eseményeiből. No de: arra törekedni, hogy, úgymond, másmik ábrázoljanak engem? Jelesen jelképesen? Hogyan találkozhatnék én így magammal? És ha nem tévedek, aminek ellenkezője egyébként nagyon is megeshet: semmilyen létező sem ábrázolhatja önnönmagával a másikat. Az originális ábrázolás egyes egyedül ő maga lehet.

Elpilledtem.

H. rám emelte a rózsákkal még megrakott tekintetét, és hümmögve:

Szószátyárként kárált, kedves barátom, ami igen meglepetésszerű öntől. Ámde ki- hallatszik kapizsgálásából, amit hajdani lapozgatásaimkor mélyrehatóan approbáltam. íme: Az élet egyik fajtája csak a művészet, és életünkkel akkor is készülhetünk rá, ha nem is tudunk róla; minden valóságosban közelebb vagyunk hozzá, és mindjobban szomszédjai, mint a nem-valóságos, félig művészi hivatásokban, mert ezek, miközben bizonyos művészetközelséggel ámítanak, minden művészet lényegét gyakorlatilag tagadják és támadják, mint például az egész újságírás, csaknem minden kritika és az úgynevezett irodalom háromnegyed része.

H. kurta pauzát engedve, mint aki még egyszer szeretné meglatolgatni, amivel egyébképpen is tisztában van:

És én kitágítottam az élet valamennyi válfajára ezt, hisz’ közülük mindegyiküknek csak az egyike lenne a birtokomban, ha nem teszem meg. És akkor vajon mire taksálhattam volna magamat?

Másította keze összekulcsolását sétapálcája gombján, aztán ismételten látványra igazgatta szemét.

Nekem meg az egész testem elgémberedett, olyannyira, hogy még a fenekem is kihűlésig zsibbadt a szürkésbe vénhedő, ám még fehérségre képes, lábazatában a gyöngyén vésett, borágakkal árnyalatos kőpadon.

142