Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 8.)

lodott el - idők folyamán egyre messzebb. Ellenben a drága Ágnes néném volt az, aki altatásom közben gyakran elaludt a fáradtságtól. Kispárnámra ejtette fejét s én riadtan, meg kíváncsian vizslattam nyakán a pihéktől alig takart szemölcsöt, amire azt mondta, hogy anyajegy. Egy idő után olyan szorosan fejéhez nyomtam a fejemet, amennyire tudtam és elaludtam én is.

Bandzsa, púpos, bicegős hajadon volt Ágnesünk, de úgy szerettem, ahogyan csak az anyját szeretheti valaki. Meg is érdemelte, mert csupa szívjóság volt. Nemcsak engem imádott, hanem valamennyi létezőt a földön, állatokat, növényeket, de még azt a kúpcserepet is a háztetőnkön, amelyikre minden évben rászállott az első gólya.

Anyám sokkal szebb volt, de ezt nem tudtam értékelni. Ha ketten voltak jelen együtt, mindig Ágneshez húzódtam. Ez fájt anyámnak és durcássá, panaszossá, keserűvé, meg vádaskodóvá tette. Állította, hogy ellene nevelnek. Rólam kiderítette, hogy akaratos, csökönyös vagyok. Összecsapásaink maradandó emlékű esete volt, amikor minden könyörgése ellenére megtagadtam, hogy abban a pepita ruhában menjek iskolába, amit lelkesülten hozott nekem vásárfiaként, bár némely felnőtt szerint gazdáitól kapta, ahol éppen cselédkedett. Mutatós lehetett a maga helyén, de az iskolánkban az időnként fellépő bábjátékos bohócához hasonlítottam volna benne. Többnyire silányak voltak gönceink, de természetesek, mert a környezet lehetőségei és ízlése formálta őket. Hidegben ringy-rongy hacukák, foltozott csizma, de azért olyan patkóval a sarkán, amellyel „karcoltunk,” azaz siklottunk a jégen. Amikor lehetett, mezítláb jártunk. Néhányan már a március 15-i ünnepségre is így mentünk, ha kisütött a nap. Nem éreztük szégyennek a lábbeli hiányát, sőt, tízesztendős életkorunk tudatával büszkéknek és bátraknak tekintettük magunkat.

Ugyancsak tizedik életévemben történt, hogy új nevet kaptam. Addig anyám nevét viseltem, lévén, hogy a nyíregyházi kórházban, ahol 1930. január 12-én hajnalban megszülettem, kizárólag anyám cselédkönyvéből gyűjthették össze adataimat. A Szolnokon lakó gyári munkás, vagy suszter, akihez jóval később feleségül ment anyám, az adoptált. Anyámnak ez hosszú küzdelem utáni elégtételt jelenthetett, az én életemben viszont botránykő lett. Képzelhetni az egyszerre visító csendet és falrengető ricsajt, mikor Dorogi tanító úr bejelentette az osztályban, hogy Pál Gyula ezentúl Csák Gyula lesz. A találékonyak rögtön meglelték hozzá előtagnak a Ludolf-féle számot, meg az „alapi” előnevet. Ez azonban a kisebbik gondom lett. Fájdalmasabban érintett, hogy törvényen kívüli születésem nyilvános per- traktálása következtében megbicsaklott egész társadalmi egzisztenciám a gyerekvilágban. Méghozzá magam előtt is. Zavarossá, kérdésessé lett addigi „rendes paraszti” voltom. Akadtak persze családunk övezetében olyanok, akik azelőtt is tudták, hogy anyám, azaz: Juliska „megesett” és ilyen módon én zabigyerekként létezem, de szélesebb körben, pláne iskolás társaim körében ez új szenzáció lett. Ezt értelmezni, magyarázni kellett, amiből aztán ilyen-olyan következtetésekre lehetett jutni.

Kopogó, meg csoszogó léptek hangzottak valahonnan, de a gyertyák lángjain kívül semmi nem mozdult körülöttünk a bazilikában. Csak az emlékezetem játszott velem.

Eszembe jutott például, hogy messziről megismertek bennünket a tanyavilágbeliek, ha látták, hogy a tengeriföldre vonultunk libasorban, és azt kiabálták: „Ott

123