Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában

s azokkal együtt a szociális érdekű erőszak-alkalmazás elkerülhetetlenségét hirdető Petőfi (a Levél Várady Antalhoz-tó\ a Dicsőséges nagyurak!-ig) a forradalmi hullám közeledtére stratégiát vált: egyszer s mindenkorra felhagy a ’plebejus radikalizmus’ erőszak-ideológiájának propagálásával, s a nemzeti függetlenség ügyének legintranzigensebb képviselőjévé válik. Ne kutassuk, hogy miért teszi, de szögezzük le: ha nem ezt teszi, semmi esélye nem marad, hogy a reformpolitika legalább egyik céljának a kivívásában részt vegyen. Nemcsak azért, mert e nélkül az irányváltás nélkül nem működhetne együtt a függetlenségi harcok nemesi és arisztokrata vezetésével, hanem mert különben a legszűkebb, legközvetlenebb szellemi környezetén belül is végletesen magára marad. A plebejus radikalizmus ’communisticus’ doktrínáit: a szociális forradalom ideológiáját ugyanis sem Arany, sem Tompa, sem Jókai nem akarják, s nem is képesek elsajátítani. S az ő tartózkodó magatartásukat nem azok az érvek indokolják, mint amelyek a forradalom arisztokrata elitjének tartózkodása mellett szólnak. Ez utóbbiakat természetesen jól felfogott osztályérdekeik is motiválják, de hisznek is abban, hogy egy független nemzetállamban a társadalmi feszültségek felülről is kezelhetők. Petőfi legközelebbi barátairól - református író-és költőtársairól - nem mondható el ez. Őket ’egyszerűen’ szellemi alkatuk: a kálvinizmusban gyökerező világképük, történetszemléletük és etikájuk tartja vissza a társadalmi forradalom teóriáitól. Mert amíg a nemzeti függetlenség programját össze tudják kapcsolni az egyéni és közösségi identitás, tehát az emberi méltóság ügyével, a szociális forradalom indítékaiban pusztán a szegények bosszúját, az anyagi igazságtalanság ellen lázadó tömegek véres akcióját látják. S ha sok másban már nem is, ebben Kálvin örökösei.

Hol van tehát a politikum helye protestáns íróink gondolkodásában, s hol a kálvinizmus eszmehagyományában? Ha a mediátor-szerep kialakulását ki- kényszerítő történelmi körülményekre gondolunk, nincs okunk kálvinista inspirációkra gyanakodni. Kálvin a még középkori hagyományokra is emlékeztető autonóm városállam polgáraként mérlegeli a közügyek vállalásának vagy elhárításának etikai tétjét, hőseink a modern birodalmak szorításában konstatálják a független nemzetállam eszméjének problematikusságát. „Kálvin számára az egyház reformálása nem a város politikai és gazdasági intézményeitől való elhatárolódásban állt, hanem éppen ellenkezőleg, az egyházi és társadalmi intézmények közötti együttműködés és kontinuitás megteremtésében.”13

Ha viszont figyelembe vesszük, hogy Kálvin szerint „az emberi együttélés etikája abból a tényállásból kell, hogy kiinduljon, hogy Isten az embertől adott helyzetben meghatározott és felelős cselekvést vár”,14 akkor a mediátor- szerepre predesztináló, s legtöbb írónknál vallásos szükségletből is fakadó erkölcsi késztetést a magyar kálvinizmus talán legfontosabb karakterjegyéként kell értelmeznünk. Ami pedig a felvilágosodás racionalizmusában, naiv fejlődéshitében és a liberalizmus szabadságeszméjében mélységesen csalódott íróink szkeptikus történelemszemléletét illeti, még szorosabb összefüggést tapasztalhatunk a reformáció korabeli és a 19-20. századi történelmi tudat tartalmai között. A nemzeti önkritika teológiai alapvetése ugyan ez esetben is meggyengül, az a gondolkodásmód azonban, amely minden vereségünk, min15