Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában

vész hullámzó lelkiállapotának tüneteként, vagy akár pusztán az erdélyi történelmi tapasztalatok általánosításaként értelmezzük. Álljon itt egy-egy idézet a Gyulai Pálból, s Arany 1850-ben írott verséből (Gondolatok a béke-kongresszus felől) annak illusztrálására, hogy mennyire nem ok-okozati jellegű az összefüggés egy létszemlélet és egy történelmi esemény között.

Kemény: „A két testvér (ti. Kain és Ábel) esetével el van mondva nemünk egész története egészen a végítéletig, mert minden, mit a krónikák följegyeztek s fognak ezentúl is hirdetni, a régi dallamnak csak változatai.” /.../ Mert a vagyon természetében fekszik, hogy száz szerencsefi csupán úgy részesedhetik nagy kényelmekben, ha millió lénynek nem maradt hely, hogy a fejét nyugalomra lehajtsa. Ez támaszt a koldus népben irigységet és gyűlöletet, s foly életre és halálra a szegények harca a dúsak ellen.” /...A népvándorlás szegények harca a dúsak ellen, csakhogy itt a koldus és gazdag szerepeit nemzetek játszódják.”10

Arany: „Nem lehet-é ismét egy új / Népáradás a földön? / Nézzétek a történetet! / S mondjátok, képzelődöm.” „Midőn a gazdag megkövül / És a szegény elfásul.../ Egyszóval a polgárodás / Fordul reánk csapásul:/ Akkor előtör egy vad nép / Szilaj vére s erénye / És elborít, mint a tenger / Hullámi, vagy fövénye.”

Nem véletlen, hogy az 1849-es vereség tanulságát a legmélyebben Arany és Kemény érti meg. A tanulság lényege az, hogy a szuverén nemzetállam liberális doktrínája egyszer s mindenkorra megbukott. Nem azért, mert a magyarság a szabadságharc bukása miatt történetesen a vesztesek táborába került. Ok ketten - sok kortársukkal ellentétben - tudomásul veszik, hogy azok az erők, amelyek a vereségünket okozták, egyszerre működnek kívül és belül, s nem pillanatnyi hadi szerencséjüknek köszönhetik, hogy együttesen mérhetetlenül hatalmasabbak a függetlenség és a haladás híveinek lelkes kis táboránál. Kétféle tapasztalat formálja ezt a szkeptikus társadalom-szemléletet. Az egyiket, miként láthattuk - „Káin és Ábel esetével el van mondva nemünk egész története egészen a végítéletig” - a bibliai mítosz által igazolt antropológiai axióma igazolja, a másikat saját koruk világtörténelmi eseményei sugallják. A forradalmakat részben elfojtó, részben a maga javára fordító diadalmas kapitalizmus új világkorszakot jegyez: „Midőn a renyhe társaság / Bűzhödt állóvizében / Új bűnök milliárdjai / Vannak keletkezőben; Midőn a munka és vagyon / Egymástól messzi esnek, / És a tökélyre vitt csalást / Mondhatni rendszeresnek.”11

A nemzet, a nemzetállam ügye az egyes ember legrosszabb hajlamaira támaszkodó szupranacionális erőkkel szemben többé nem védelmezhető a liberális eszmék képviseletével.

De e korszakos fordulat okainak megértésénél lényegesen fontosabb következményeinek a számbavétele. Először: míg azok a megfontolások, amelyek 49 előtt óvatosságra intették a politikai osztályt a Bécshez fűződő viszony alakítását illetően, részint közjogi, részint védelmi-taktikai természetűek voltak; a forradalmak után a mindenkori külhatalmi erőviszonyokhoz való alkalmazkodás követelményét nemzetpolitikai alapelwé kell tenni. Másodszor: míg a forradalom előtti korszakban személyekben koncentrálódhatott a kultúra képviseletének értelmiségi funkciója s az államérdeket szolgáló hatalom-techniku12