Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában

főhatalom, mind a protestánsok bizalmát élvezi. Fontos hangsúlyoznunk: a hatalom és az alattvalók - vezetők és vezetettek - érintkezését koordináló hivatali poszt bizalmi jellege nem a felvilágosult abszolutizmus rendszeréből, hanem az uralkodó és a nemzet viszonyának törékenységéből fakad. Azért van rá szükség, mert sem az udvar nem elég erős ahhoz, hogy a meg-megújuló ellenállásra hajlamos rendekkel szemben kormányozzon, sem a rendek ahhoz, hogy érdekeiket - ha kell: ellenállási jogukra is hivatkozva - az országgyűlésben érvényesítsék. Noha a kölcsönös bizalomra épülő kormányzás nem szüntetné meg azokat az ellentéteket, amelyek az abszolút hatalom elve és a rendi alkotmány szelleme között feszülnek, a gyakorlatban képes lehet azok alkalmi áthidalására. A nemzet és az uralkodó közötti informális közvetítés igényét ezek a kusza erőviszonyok teremtik meg, maga a közvetítő funkció - ennyire ingatag politikai talapzaton — azonban nem lehet tartós. Az új pozíció megteremtésének magas szintű kezdeményezése mindenesetre nyoma- tékosítja: a mediátor-szerep intézményesítésének sürgető parancsáról van szó. Azok az egyházkerületi tisztségviselők, akik - nem kevés ódzkodás és töprengés után - végül elfogadják, hogy nem kerületenként, hanem közösen a magyar reformá- tusság egésze képviseletében — küldjenek egy ügyvivőt Bécsbe, éppúgy egyoldalú érdekérvényesítést várnak megbízottjuktól, miként — ellenkező előjellel ezt kívánja Bessenyeitől az uralkodónő is. S miután a presbiteri rendszerre épülő, decentralizált egyházszervezetnek nincs esélye a felvilágosult abszolutizmus hivatali apparátusával eredménnyel kecsegtető küzdelmet vívni, törvényszerű, hogy az ügyvivő felőrlődik az egymásnak feszülő akaratok és törekvések között. Bessenyei meghasonlik egyházával, majd kegyvesztetté is válik, s a mediátor-szerep szétporladó közegéből kizuhanván az irodalmi élettől is távol, mégis íróként próbál magára találni.

Ami vele történik, személyes sorsa szempontjából drámai fordulat: kegyvesztettség, egzisztenciális trauma; a történelem nézőpontjából valami lényegesen újnak a kezdete. Posztmodern terminológiákkal nevezhetjük ezt a társadalmi alrendszerek (kultúra és politika) modern kori elkülönülése első, szimptomatikus eseményének, szociológiai értelemben pedig a polgárosuló feudális (birtokos) értelmiség jellegzetes szerepdilemmájának. Megszűnik a közvetlen átjárás az értelmiségi (művész, tudós, író) és a politikusi praxis között, s ez az egyik oldalon egyfajta apolitikus hivatás-éthosz kialakulásához, a másikon a hatalmi szféra professzionalizálódásához és elidegenedéséhez vezet. Nem jelenti ez az írástudók kivonulását a rendi demokrácia intézményeiből - hiszen a vármegyei közélet és az országgyűlési követi tisztség is az udvarral szembe9