Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában
ni oppozíció lehetőségét kínálja de az I. Ferenc-i abszolutizmussal kezdődően többé mediátor-szerepben sem lehet együttműködni a központi hatalommal az árulás vádjának erkölcsi kockázata nélkül.* A közügyek képviseletének kizárólag ellenzéki pozícióját legitimáló közmorál ad magyarázatot arra, hogy a fogságából hazatérő Kazinczy eszménnyé avatja az apolitikus írói magatartást (ne felejtsük: az oppozícióval való kacérkodásáért egyszer már halál- büntetést kapott!), s ugyanez a közmorál érteti meg Kölcsey politikusi szerep- vállalását. És itt egy rövid kitérőt kell tennem! Senkinek nem juthat eszébe, hogy kétségbe vonja Csokonai vagy akár Berzsenyi nemzeti elkötelezettségét a Habsburg uralkodókat (is) magasztaló ódáik miatt4 de abba az érzelmi közösségbe, amelynek Kazinczy a magyar nyelvű irodalmat szánja, s amelynek a megáldásáért Kölcsey az Istenhez fordul, a hatalom birtokosai - és kiszolgálói - már nem tartoznak, nem tartozhatnak bele. S a két dimenzió polarizálódása nemcsak valami meglévőnek a meghasadá- sát, paradigmatikus elkülönülését, hanem a közügyekhez való viszonyulás új minőségeinek a kialakulását is jelenti. Miközben a politika egyre nyíltabban, cinikusabban követi a hatalomtechnikai pragmatizmus elveit, a művészi-írói hivatás, s az azzal szolgált cél: a nemzet ügye szakrális élményt nyújtó spirituális valósággá válik. Kazinczy ’teodíceai szent hitével’ indokolja „nyelvünk és irodalmunk” érdekében kifejtett erőfeszítéseit5, Kölcsey Krisztushoz hasonlítja a hazát, aki szerint: „ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta imádással tudniillik), ott leszek én veletek! Ilyformán szól a haza is: ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta nemzeti lélekkel tudniillik), ott leszek én bennetek! Mert a hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához.”6 A politikus Kölcseyhez visszatérve látnunk kell, hogy őt - nagy eszményképeitől: a 90-es nemesi ellenállási mozgalom kiválóságaitól: Pászthorytól, Ürményitől7, vagy éppen arisztokrata kortársaitól: Wesselényitől, Széchenyitől eltérően nem személyes ambíciói viszik a követi pálya felé. Személyes ambíciói szerint ő a könyvei között töltené egész életét. Azért kérik, kérlelik, biztatják, hogy vállaljon közszereplést, mert az ideális közvetítőt, a mediátort látják benne. A költőben ismerik fel a szószólói - Dávidházi Péter kiváló tanulmányát idézve8: a paraklétoszi - adottságot, s hisznek benne, hogy a politikában is ezzel az alkattal lehet a legtöbbre jutni. Három - egymástól elválaszthatatlan követelmény - jön itt szóba: érzelmi elkötelezettség a nemzet ügye iránt, professzionista tájékozottság a jog, a közjog és a történelem kérdéseiben és a szolgálni akarás, azaz egy belső - erkölcsi - késztető erő. Ezeket az adottságokat természetesen nem az utasításokkal gúzsba kötött, mandátumos vármegyei követ feladata, hanem a reformellenzék vezéri szerepe igényli. Az 1832-1836-os országgyűlésben olyan emberre van szükség, aki egyenlő távolságra van a reformpolitika szélső pólusaitól, aki tehát - a Szárszóra utaló metaforával élve — személyében képez határfelületet a különböző taktikai elvek, módszerek, törekvések játékterei között. A sérelmi ellenzék radikális irányvonalát képviselő Wesselényi túlságosan belül, a kancelláriával szoros kapcsolatokat ápoló Széchenyi túlságosan kívül van ezen a határfelületen. Bessenyeinek még csak egy felekezet és az udvar között kellett volna közvetítenie, Kölcsey már a nemzet érdekében vállal paraklétoszi szolgálatot. 10
