Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Kulin Ferenc: A politikum helye protestáns íróink gondolkodásában
ga a teológiai összefüggés homályban maradt. Németh László helyzetértékeléséhez visszakanyarodva megállapíthatjuk, hogy ezúttal is ez történt. De hagyjuk most az eszmetörténeti hátteret, s figyeljünk magára az 1943-as diagnózisra! Amikor a népi írói mozgalom legnagyobb tekintélyű és legnagyobb hatású alakja arról beszél, hogy mindegy, hogy a háború befejeztével melyik nagyhatalom győz, mert a magyarság számára mindegyik végzetes fenyegetettséget jelent, ugyanakkor e fenyegetettség árnyékában is nemzetstratégiai terveket sző, gyakorlatilag két dimenzióra bontja a történelmi világot. Az egyikben eszerint tökéletesen befolyásolhatatlan, irányíthatatlan és kiszámíthatatlan erők működnek, a másik dimenzióban viszont az történhet, ami saját magatartásunkból, közösségünk szervezettségéből, felkészültségéből, morális minőségéből következik. Ahhoz viszont, hogy a nemzeti létnek ez a korlátozott autonómiája megőrizhető legyen, a szellemi elitnek is alkalmazkodnia kell a politikai világ eme kétdimenziós szerkezetéhez: kell, hogy legyenek - mint Veres Péter és Erdei Ferenc -, akik szerepet vállalnak a külső erők által reánk kényszerített hatalmi struktúrában, de kell lenniük - mindenekelőtt - olyanoknak, akik a kultúra, a szellemi élet irányító posztjain állva megvédik a közösséget az idegen befolyástól. Az a lényeg, hogy a kétfajta szerep hordozói feltétlenül bízzanak egymásban. A kölcsönös bizalom nem egyszerűen a személyes kontaktusok lehetőségét biztosítja a hivatalosság és a civil szféra között, hanem a végletesen elidegenedett hatalom humanizálhatóságának az — olykor reális — illúzióját is megteremti. Ebben a felfogásban a politikai szféra nem belül van az autonóm közösség közéletén, nem is kívül azon, hanem egy kis nemzet és a nagyhatalmak érintkezésének, súrlódásainak határfelületén. S ez a határhelyzet nem csupán az erkölcsi értékek és a politikai érdekek elkülönültségének és megszüntetheteden egymásra utaltságának bonyolult - ellentmondására, hanem az azokat összekötő mediátor-szerep szükségességére is utal. Németh László vallomásos helyzetértékelésének két olyan motívuma van, amelyeknek előzményei a 18. században tűnnek fel, s melyeknek formálódása folyamatosan nyomon követhető a következő csaknem két évszázad protestáns íróinál. Mindkettő a politikát érinti. De lássuk előbb az előzményeket! Hajlamosak lennénk tipikusan 20. századi jelenségként értelmezni ezt a politikának, a politikusnak szánt mediátor-szerepet, ha nem éppen a református egyháztörténet figyelmeztetne rá, hogy prototípusát a 18. század végén, Bessenyei György ügyvivői funkciójában kell keresnünk. Az egyház ügyeivel foglalkozó ágenst - Nagy Sámuel személyében - persze korábban is foglalkoztat a kancellária, de Bessenyei nem az ő helyére lép, hanem tőle függetlenül, egy új, a hivatali struktúrán teljesen kívül álló pozícióban képviseli a reformátusokat - s csakhamar az evangélikusokat is. Nem mellékes körülmény, hogy a pozíció létrehozása Eszterházy Ferenc kancellár tudta nélkül - s majd tiltakozása ellenére - közvetlenül az uralkodónő, Mária Terézia jóváhagyásával történik, s hogy a fiatal testőr hivatali szolgálatba léptetését az állam és az egyház között közvetítő báró Beleznay Miklós generális, a magyarországi kálvinisták első főgondnoka javasolja. Míg Nagy Sámuel személyében egy kinevezett hivatalnokról van szó, Bessenyei esetében olyan közvetítővel tehát, aki mind a 8
