Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Sárfi N. Adrienn: Az élet embertelen bölcsője

- Varázslat az ember!! - mondta mindig sejtelmesen, elragadó előadásai után. Ilyenkor koromfekete, okos és mély szemei különös fénnyel lobogtak.

Végzősként igen sokat tanult záróvizsgáira. Kitűnő eredménnyel diplomázott és doktorált pszichopatológiából. Azután egy különleges program keretében, személyiségvizsgáló eljárások kidolgozásával kezdett foglalkozni és különféle terápiás lehetőségek fejlesztésében vett részt. Ejt nappallá téve kutatta az embert, a varázslatot.

Aznap, amikor megtörtént a felfoghatatlan..., tikkasztó forróság volt. Szülővárosunk tóparti sétányán ültünk egy pádon.- Beteljesedett, amit vártunk, amiért dolgoztunk! - mondtam kissé fellengzősen és elégedetten.- A diplomád, a kutatómunka, a forró nyár, és én is sikeresen befejeztem idén a tanulmányaimat... Munkánk gyümölcse! Tessék!! - mondtam boldogan, hasonló lelkesedést várva tőle is. De Anna csak ült mellettem görbe háttal és nézett maga elé. Megkocogtattam a vállát: - Hahóó!! Itt vagy?! - susogtam tréfásan. Semmi válasz. Talán csak mélyen töpreng valamin... Néhány percig hagytam, hadd merengjen, majd elmondja úgy is...

Sok-sok lenge, színes ruhájú ember sétált el mellettünk. Ásítozva bámészkodtam jobbra-balra. Anna még öt perc után is mozdulatlanul ült és hallgatott.- Mi van veled? - kérdeztem halkan és a vállára tettem a kezem.

Rám meredt. Arca egészen sötét volt, szeme szokatlanul matt és vibráló.- Mi az, Anna? Mi van veled?

Mindketten hallgattunk... hosszasan, számomra kínosan.

Egyszer csak hirtelen, igen éles, bántó hangon felkiáltott: - Állj! Az egész állj!!

A közelünkben sétálók ijedten megtorpantak.- Elég!! Elég!! - kiabált magas, fülsiketítő hangon.- Na de..., mi a baj?!

Karjaival idegesen hadonászva, elkeseredett, nyújtott hangon kántálta, hogy „ismét csak átmenet van, a diplomával, a kutatással, a nyárral és mindennel együtt csakis átmenet van, beteljesülés nincs, csak bizonytalan, folytonos folytatódás van a végtelenségig; állandó munka és várakozás és mozdulatok véget nem érő, feltartóztathatatlan sora!! Nincs megállás...soha...soha...”

Anna arca egészen eltorzult, szemei könnyben és vérben úsztak. Toporzé- kolva, dühösen és elkeseredetten kiabálta, sivította világgá az élet teljes ért- hetetlenségét, a nyomasztó céltalanságot, az ember megfejthetetlen lelkét és szellemét, a test félelmetes sérülékenységét. ...És hogy ő..., ő maga tulajdonképpen nem is ember, hanem egy űrlény, egy földönkívüli, aki csak tanulmányozni jött ide az embert, de elromlott az üzenetet továbbító szellemcsatorna, a rendszer felborult, majd meg kell javítani, ráadásul honvágya is van...most már... „Úgyhogy állj! Az egész állj!! Projekt leállítva!!” Ekkor szédelegve, jobb karjával egy erőteljes, de imbolygó vízszintes mozdulatot tett a levegőbe... aztán elhallgatott.

Az emberek padunk előtt nagyot kerülve, távolról figyelték Annát. Fejüket csóválták aggodalmasan.

Anna hirtelen felpattant és a tó partján termett... Aztán egy hatalmas csob64