Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Sárfi N. Adrienn: Az élet embertelen bölcsője

SÁRFI N. ADRIENN

Az élet embertelen bölcsője

...Mert hogy én egyébként nagy magányomban úgy gondoltam, hogy nekem csak kopoltyú kell, meg egy torpedószerű test és uszony, hát mit érdekel engem, hogy mi van a felszínen!! Mert én ilyen típus voltam. Ha így mondom, hogy a mélység érdekelt, az olyan filozofikus, de hidd el, engem kifejezetten, fizikai értelemben a mélység, a tenger mélye érdekelt. Ezért mondom, hogy kopoltyú meg hogy torpedó formájú test... Kérlek, hagyd, hogy végigmondjam az egészet és az előítéleteidet végérvényesen megszüntessem!

Jó néhány évvel ezelőtt, búvárszemüvegben és pipával, a négy-öt méteres mélység felé kémlelve lebegtem a kristálytiszta, sárgás-világoskék, enyhén fodrozódó tenger felszínén, úgy ötven méterre a parttól. Elragadtatva bámultam a sok ezüstösen csillogó és színes halat, aztán lemerültem a Nap aranyával telített gélbe. Kezemmel és lábammal erőteljesen kalimpálva, hogy egy helyben tartsam magam és ne nyomjon fel a víz, igyekeztem közel kerülni a különböző színű és formájú korallokhoz. És komolyan nagyon sajnáltam azt a pár másodpercet, amikor fel kellett menjek a felszínre levegőért. Szemlélődtem és... és vágytam, erőlködve és kínosan vágytam beleolvadni az élet ezen súlytalan, magányos, „embertelen” bölcsőjébe.

Várj, kérlek, megmagyarázom, miért mondom mindezt, amikor kifejezetten szociális és morális kérdésekről faggatsz és szónokolsz oly ingerülten!

Szóval egyszer csak, amikor egy vörös, ágas-bogas korall virágállatkáinak tapogatói körül kalimpáltam és gyönyörködtem a földöntúli látványban, a szemközti szikla tetején egy polipot pillantottam meg. Felúsztam levegőért, majd óvatosan a közelébe siklottam. Mozdulatlanul ücsörgött a sziklán, tapogatókorongos karjaival körbefonva saját, alig 30-40 centiméteres kis testét. Csak a zsigerzacskója dudorodott ki a szeme alatt. Úgy nézett ki, mint egy lepelruhás, pipázó szerzetes. Szinte másodpercenként váltogatta a színét: hol sötét, hol világos rózsaszínben pompázott. Csak nézett kidülledő hólyagszemeivel. Látványa igen mókás volt, nem bírtam ki, elmosolyodtam, pedig ilyet nem szabad: befolyt a víz a búvárszemüvegembe. Muszáj volt ismét felemelkednem. Úgy tűnt, nem fél tőlem, nem is érdeklődik, csak közönyösen szemlél és közben sötétül és halványul különleges bőre.

Óvatosan közelebb löktem magam, kezemet kinyújtottam felé. Ő diszkréten, szinte udvariasan odébb húzódott előlem, pár másodperc múlva pedig egyszerűen elfordult, ne is lásson. Ekkor éreztem, nem tudnám megmondani miért, azt az ellenállhatatlan késztetést — az eddigi szemlélődéseimen túlmutató, általam idáig teljesen mellőzött valamit —, hogy megérintsem. Hozzáértem a testét átölelő egyik karjához. Erre felém fordult, rám nézett, most talán egy kicsit csodálkozva, azt hiszem pislogott is. Nem tudom miért, de elfogott va60