Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Hárs György Péter: Freud és a Kronos-paradigma

- az apa helyét mindhárom esetben a (leg)kisebb foglalja el. A Kerényi által említett trónfosztási félelem ugyan elsősorban mindig az (éppen még élő) legidősebbre irányul, Uranos és Kronos uralmát viszont a mesebeli legkisebb királyfik törik meg, és Abrahámot is Izsák követi.

Az Izsák-történet mindamellett egy fontos szempontból nem csupán görög analogonjaitól, hanem ószövetségi előzményeitől is különbözik.7 Az elsőszülött fiú föláldozása éppúgy elterjedt volt a görögöknél, mint Palesztinában. „Mésa moabita király Kámos istennek áldozta fel legidősebb fiát [...]; az ammoniták Mólóknak ajánlották fel fiaikat [...], a sefárvaimi arameusok Adramélek és Anamélek nevű isteneiknek. Ugyanezt tette két héber király: Akház [...] és Manasse (Graves - Patai: 1969, 160.) Folytathatnánk a sort... Mégis, mindenekelőtt, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a fdláldozás csupán afilicidimn racionalizálása. A filicidium Ábrahámig és Izsákig a szokásjog elvén alapult. A nagy fordulat Izsáknál többek közt az, hogy az áldozati elv racionalizálásában a szokásjog elvét fölváltja a szeretet-elv. Ez, természetesen az áldozat súlyát és értékét is emeli. Abrahám kérdésére, hogy melyik fiát áldozza föl - melyik „egyszülött” fiát -, az Ur azt válaszolja, azt, akit a legjobban szeret. Ami itt megelőlegeződik, az éppen Krisztusnak, az Ür egyszülött fiának föláldozása, a szeretet nevében a szeretetért. Ez talán az első olyan fiúáldozat, ami egy saját (rög)eszme oltárán történik, és olyan eszméért, amiben az áldozat is osztozik.

Róheim a The Panic of the Gods című írását azzal kezdi, hogy az isteneket „fenyegeti és megrémíti egy vagy egynéhány szörnyeteg; mindamellett mégis jön egy bajnok, aki bevet egy csodálatos fegyvert, és leigázza vagy megöli az ellenfelet”. (Róheim: 1972, 206.) Róheim, miközben gondolataival pontosan eltalálja az istenek, uralkodók, vezetők egyik legmélyebb, legeltagadottabb vagy legelfojtottabb problémáját, a kiszolgáltatottságot, nem tesz említést arról, hogy ez a kiszolgáltatottság és/vagy kiszolgáltatottságérzés éppen az utódoknak „köszönhető”. Minthogy az istenek elvileg halhatatlanok, egy új isten uralmának az ára mindig elődjének eltakarítása az útból, s az új hatalomnak éppily ingatagok az alapjai.

Van a buddhista születésregék között egy, ami összeköti az isteni és az állati világról korábban mondottakat, s talán a jelenség egyetemességére vonatkozó elképzelést is megerősíti. A kölykeit elpusztító vezérmajom története mintha az összes motívumot magába sűrítené. íme: „Egykor régen, amikor Bená- reszben Brahmadatta király uralkodott, Dévadatta egy majom méhében öltött testet, és a Himálajában egy majomcsapat vezére volt. A saját maga nemzette majomkölykök heréjét fogával leharapta, attól tartva, hogy ha felnőnek, elragadják tőle a csapat vezetését. Ebben az időben a Bódhiszattva egy nősténymajom méhében öltött testet, amelyet ugyanaz a vezérmajom ejtett teherbe. Amikor a nősténymajom észrevette terhességét, a hegy lábát borító erdőségbe menekült, hogy megmentse a kölykét. [...] Amikor a Bódhiszattva felserdült, nagy bölcsességre és erőre tett szert. Egy napon megkérdezte anyjától: - Anyám, hol van az apám? [...] - Gyermekem, nem mehetsz apád közelébe, mert apád a saját maga nemzette majomkölykök heréjét fogával leharapja, attól tartva, hogy elragadják tőle a csapat vezetését. - Anyám, vezess el hozzá;

53