Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Hárs György Péter: Freud és a Kronos-paradigma
be, és Oedipus nem az apjából falatozott. Egy vén homo-, esetleg biszexuális találkozott itt egy fiatalabb férfival, aki nem volt hajlandó az útjából kitérni, aki nem ment be az ő utcájába. A daktilikus természetű Oedipus nem áll egyedül őrjöngésével, elvakultságával a görög mitológiában sem. Héraklész, igaz éppen fordított - nem fiú-, hanem apaszerepben - a föl nem ismerés egyazon hybriszét követi el. Az őrültség vagy deviancia és a filicidium képzetei, úgy tűnik, egy bizonyos történeti pillanattól fogva összefüggenek. „Héra megharagudott Héraklészra túlkapásai miatt, és őrültséggel sújtotta. Először szeretett unokaöccsét, Iphiklész legidősebb fiát, Iolaoszt támadta meg. [...] Aztán saját fiai közül hatot ellenségnek nézett, lelőtte őket, s holttestüket bedobta a tűzbe, Iphiklész két másik fiával együtt, akikkel éppen harci játékokat rendeztek.” (Graves: 2002, 101.) „A thébaiak szerint Megara nyolc fiút szült Héraklésnek. Sírjukon ifjú héroszok gyanánt tisztelték, és Khalkoarainak, ’ércátok- sújtotta’ héroszoknak nevezték őket, de nem szívesen beszéltek arról, hogyan pusztultak el atyjuk kezétől a szerencsétlenek.” (Herényi: 1997, 262.) Oedipus és Laios találkozását a mitológia kettős jóslathoz köti. Viszont, és ebben is hihetünk Herényinek, a „történethez nem kellett sorsukról okvetlenül előre tudniuk: a jóslat bele- játszása nélkül is ugyanúgy elképzelhető. [...] Ahhoz sem kellett volna jóslat, hogy Laios attól féljen, a fia megfosztja a tróntól: ennek az ősképe is megvolt már az istentörténetekben, Uranos és Kronos történetében [...] A jóslattal az elbeszélők egy ősrégi félelemnek adtak konkrét formát, s a gyerekkitétel félelemből történt”. (Herényi: 1997, 212.) Gyanúnk az, hogy egy genetikus ismétlési kényszer, más szóval ösztönösen kiváltódé (tév)cselekvés ment itt végbe, aminek ismerjük mitológiai előzményeit. Laios és Oedipus sorsa egyben Kronos sorsa és Uranos sorsa is. „Uranos [...] a gyermekeket, akiket Gaia szült neki, kezdettől fogva gyűlölte. Mindegyiket nyomban, ahogy megszületett, elrejtette, s nem eresztette föl a fényre. [...] Gyermekeihez, de főképp fiaihoz, így szólt Gaia bánatában: ’Jaj, én gyermekeim, s éppúgy gyermekei egy dölyfös atyának, nem hallgatnátok-e rám, se Napozó (1945) 51