Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

köszönt neki úr és szolga, józan és tajtrészeg egyaránt - és senkit sem ismert fel. De hívhatták ó't éjjel-nappal - „uralkodó” proli, és megtaposott „osztályidegen -, ő ment és simogató szemmel nyugtatgatta a környék összes anyukáját. Mert a Doktor úr, „valaha jobb napokat látott” gyermekgyógyász volt. Ha nem volt otthon, „mindenki tudta”, hogy a ház melletti vendéglőben, a „Doroginál, a halászcsárdában” költi el gyönyörű felesége társaságában szerény vacsoráját. „Csak spriccert iszik és azt is csak egyet!”

A Doktor úr és felesége maga volt az „ántivilág”. S az „ántivilág” a Dorogi úrnál itta meg a maga spriccerét. A Dorogi úr nyugodtan hívhatta volna a Doktor urat cégünk reklámjának. A Virág úrnál a magát a hétköznaponként a sárga földig leszopó „átlagember” ugyanis elkezdte utánozni a Doktor urat. Vasárnaponként. S Dorogi úrnál fogyni kezdett a kispörkölt meg a spriccer. Aztán divat lett az asztalfoglalás is. S Dorogi úrnál nem illett berúgni és hangoskodni. Már csak a Doktor úr miatt sem.

S a gyönyörű doktorné esetenként a nagyanyám varrógépén zongorázott.

Ma már nincs meg a borostyán, s a falakat is lebontották mögüle. Meg aztán az is kiderült, hogy a Doktor úr és imponálóan büszke felesége valóban a saját - pontosabban a volt saját - házukban laktak-lakhattak, de bérlőként az alagsorban. S a Doktor úr, amíg élt, mindig ment, és ment, s akinek nem volt pénze, attól nem kért. S akinek volt pénze, de kevés, attól meg esetenként nem fogadta el a vizitdíjat. Mégis telt neki a spriccerre.

A „Singer” gépházát fedő alagútszerű védő faburok épp annyira magas volt, hogy megakadályozza az ablak kitárulkozását. Mondhatnám fennkölten: mi aztán valóban zárt rendszerben éltünk. Az egysíkú, sáros lábú fantáziátlanság persze inkább levegőtlenséget állapított volna meg. Apám heverőjével átellen- ben az egész szobát eluraló, nagyapám faragta dísztelen, de a jövő divatja felé mutató, háromajtós szekrény trónolt. Nagyanyám esténként két lószőrrel kitömött matracot rakott le a szekrény elé, azon aludtam én. Nagyapám a konyhában talált éjjeli menedékre a maga készítette sezlon-szófa-heverőn.

Az angyalföldi, sajátos zamatú éjszakai idill csendjét csak akkor zavarhatta volna meg családtagjaim szaggatott szuszogó horkolása, ha az lett volna az uralgó zajforrás. De nem az volt.

A villamossíneken túli Virágúknál még késő éjszaka is égett a világ. A mindig kedves és mosolygós Virág néni a valahai tulajdonos, most éppen államilag kinevezett üzletvezető, termetes párjával, Virág úrral, a Piszkos Fred kedvére is való helyiségben sem a rántott békát sütötte, hanem a bort mérte Angyalföld szomjas és még inkább harsogó népének. „Dobja már ki azt a kurafit, drága jó Virág úr, hiszen már a jövő havi fizetését issza el.”

A hazacsalogató bájos mondatok harsogásukban is megszokott monoton zümmögése, érdekesebb, s következtetésre méltóbb hangeffektusokkal is gazdagodott. „Ne üss, te állat, kivered a szemem!” „Akkor döglöttem volna meg, amikor hozzámentem ahhoz a részeges pofádhoz.”

„Méneseknek nyargaló futása / Zúg a szélben, körmeik dobognak, / S a csikósok kurjantása hallik / S pattogása hangos ostoroknak.”

42