Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
A félreértést esetleg lehet „eliminálni.” Idomítással vagy szót értéssel. Az idomár kellő gyakorlás után ezerszer bedugja fejét az oroszlán torkába, aztán egyszer esetleg nem húzza ki. A próféta is járhat így, ha kiüresedik a mondandója, vagy éppen túl magasztossá válik. A népek forradalmai - legyünk megengedőbbek: a demokratikus választások -, nem mindig csak az arra „érdemest” buktatják meg! Még csak „vérpadon” sem kell valamilyen későbbi töredék számára nemzeti hősnek minősült mártírként végezni. Elég, ha magadra hagy a kacsatársadalom, s ha nincs ladikod, hogy utánuk lapátolj, magános cédrus maradsz a parton. Cserépszavazás? Bastille? Elnéztelek, egyre sűrűbben babrálva szemüvegemet, aztán elsomfordáltam egy méltóságot sugárzó fa törzse mögé, hogy lenyeljem, illetve letöröljem arcomról azt a kis sóscseppet. Nem kell az emlékezéshez temető. Elég ahhoz, egy esetlenül botladozó tarka tollú kacsa is. Apám ott várt a fa mögött, mint hajdanán annyiszor, mikor bújócskáztunk - s előre megegyeztünk, hogy hol találom, akárcsak nagyanyád és én mostanában veled -, mellém lépett, s a fülembe súgta: „eredj, adjál ennek a kis csiripiszlinek helyettem is egy puszit.” Visszamentem, s mint annak idején mellette ülve, ismét ott láttam könyökölni a Vajdahunyad ablakában a várkisasszonyt. A várkisasszony szomorú volt, mert tudta, hogy elmegyünk, hiszen nekünk még dolgunk van. De mosolygott is, mert abban is biztos volt, hogy visszajövünk. Szeretnék majd én is találkozni Veled a mögött a fa mögött. Leginkább már akkor, amikor megérted, aki valóban vár, ahhoz valóban vissza kell térni. A magunk üdvéért. Aztán, hosszan tanakodtunk apámmal, hogy merre induljunk hazafelé. Az egyik, a rövidebb út, torony iránt a kishídon, - megmászása önmagában is óriási élmény volt, - a Nagy Sárga Elázhoz vezetett. A vasúti sínek fölött átívelő, félelmetesen recsegő pallóról körültekintve, mérhetetlenül kitágult a világ. Az állatkert kimagasló szikláin nemcsak a zer- géket láttam elnyúlt testtel az ég felé úszni, hanem a Vadölőt is, amint Winettouval parolázik. Tanácstalanul tekintgettek a világ négy tájéka felé. De lám, hirtelen ott termett mellettük egy tollbokrétával dúsan ékesített magamfajta kisfiú, s határozottan a Sárga Ház felé mutat. „Arra menjünk!” A Sárga Ház! Ha éppen nem vadnyugati barátaim eligazításával voltam elfoglalva, bizony libabőrös tekintettel (!) pislogtam a komor épület rácsos ablakaira. A Sárga Ház a tébolyda volt, s a rácsok mögül bármikor rám vicsoroghatott egy őrült. S az őrültektől nagyon féltem. A Winkler moziban már láttam néhány Drakula-fílmet, s számomra az őrültet Drakula testesítette meg. A bomlott agyúak iránt érzett ellenszenvemet már gimnazistaként anyám oldotta fel. Akkoriban, ha naponta nem írtam egy novellát, de legalább egy verset, úgy éreztem értelmetlen az életem. 15
