Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

hanem magát is, hogy elfogadta. Később az anyósától kapott cukrászda a varrást szívből gyűlölő Kis Irénnek, maga volt a megváltás.

Katyi nagyanyám aligha egy ilyen falusi szépséget képzelt el menyének, de talán a maga sorsából is okulva, nyílt frontot nem nyitottak egymás ellen. Anyámnak sem volt soha rossz szava, hajdani anyósáról. Kedvenc története, amely ugyan felvillantotta a beilleszkedéssel járó nehézségeket, nóta bene, az „osztálykülönbségből” fakadó feszültségeket, azonban, mintha mélyebb sérülésekre is utalna. A lefokozott élet két lefokozott csárdáskirálynője élte egymás mellett hosszú éveken át a korlátozott térben, egyre inkább kiüresedő életét. „Tudod Sánikám, amikor apád először vitt el ebédre a Katyiékhoz, tökfőzelék volt sült oldalassal. Olyan gyorsan ettek, hogy nekem a fele oldalas a tányéromban maradt. Nem mertem egyedül tovább enni, pedig olyan jó volt.”

Amikor életem „felfelé ívelő” szakaszában, 1990-ben az MDF választási győzelme után először kényeskedhettem „úri társaságban” s néhányszor a Gundel étteremben költöttem el néhány valódi, s még több, éppen kupálódó úr társaságában vacsorámat, egyszerűen képtelen voltam figyelni tárgyalópartnereim feltehetően mélyenszántó, elmés szavaira. Az a sunyi villa, s a leplezetlenül rám vigyorgó, incselkedő kés! S a kanál minden oldalán alácsorgó, a tányérban vihart kavaró, fröccsenésre kész leves.

Kis Katicám! Akkor, annál az asztalnál, én sem voltam sokkal gyorsabb, mint hajdanában-danában az anyósi asztalnál fészkelődő dédanyád. Mit ne mondjak! Az én tányéromon is nem egyszer ott maradt az „oldalas”.

Hiába, a szocialista Magyarország, szocialista egyetemének szocialista menzáján más volt a tánc- és illemtanár, mint Ferenc Jóska alatt a bécsi Burgban.

Aztán szép lassan megtanultam még a zöldborsót is felpúpozni a villa domborodó hátára, s mit ad Isten, most meg már a kezem kezdett el remegni. Ugyan finoman még, mint az alig pendített hárfa húrja, de a diszkrét halk csiling már elfoglalta helyét az éteri zenekarban. Hát ilyen ez a fáziseltolódásos, bús magyar élet.

Ebben a mélára szürkült, ingerszegény környezetben, elvileg csak anyám jelenthette volna számomra a pislákoló pilácsot. De, nem így volt. A kocsma népe, nekem nem félpityókás, félnótás éhenkórászokból állott, hanem mesefákból. A morcos, s a rászáradt kosztól sem mentes, szakállas, vén koldus a veszettség határán tántorogva, jobb pillanataiban legfeljebb vakkantani volt hajlandó az őt megszólítóra, velem kijött a kocsmazugba homokból várat építeni. Nagyapám, ha éppen nem borvirágot szüretelt, vagy éppen munkaköri kötelességből a fándlival bűvészkedett, bármikor hajlandó volt kezébe kapva a lombfűrészt, egyre táguló fantáziával az asztalomra varázsolni Cooper és May Károly hőseit. Igaz, én viszont megvártam, hogy megteljen a krigli. Nagyanyám, hatalmas, szürke wertheimkasszájából gombnyomásra ugráltak ki a lukas kétfílléresek, s vándoroltak át svájci sapkám villámhárítójára. Az anyám selma mosollyal engedett el egyedül felfedezni a világot, miközben láthatatlanul osont mögöttem szegletből szegletbe szökdelve.

Az apám, meg a vasárnapokat varázsolta valóban ünneppé.

12