Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

Pólya Tibor a kitűnő' festő' - ahogy ezt a Békés István gyűjtötte anekdota megőrizte az andalgásra vágyó utókor számára - maga is tudta, hogy vonatvilága a túlélésre való képesség szükségéből fakadt. Az én kocsmavilágom viszont az akkor megélt „sültrealista” való, hogy Veres Péter kedvenc fogalmával éljek.

Éden és a bibliai éden! Egy és oszthatatlan? Ugyanaz?

Elnézem dédszüleid, Kata, a Boronkay Kálmán koszorús fényképészmester műhelyében, az Aréna út 59-ben készült, esküvői képét. Főleg az apám arcvonásait kóstolgatom, hiszen, ahogy öregszem, egyre inkább rá kell döbbennem, hogy nemcsak a manuális ügyetlenségét, mozdulatait örököltem, hanem arcvonásaink is egyre inkább egymásba simulnak.

Világfit mintázó fotóbeállása alapján mindinkább kezdek hitelt adni dédanyád meséinek, a már vőlegény dédapádról, amint kínos vigyorok közepette állítgatja a kacér mélabúval ráköszönő angyalföldi szépségekről: „Drága Irénként! Csak egy távoli unokatestvér, szinte alig ismerjük egymást.”

Félfordulattal, dédanyád szépségének áldozva, de előreszegzett fejjel, mosolyogva tekint, ha messzebbre nem is, de a legközelebbi közeljövőbe, mindenképp. Haja hullámos, legalábbis az esküvői képen, súlyos arany pecsétgyűrűjét - melynek mását később nagyanyádtól megkaptam ötvenedik születésnapomra - már én hagytam el, egy felhős pillanatban a sligovica sújtotta Belg- rádban. Arany bokaláncáról, - anyám imádkozta le róla, enyelgőn morcoskod- va, de kemény méltósággal azonnal a nászútjuk elején, - csak a regéket hallottam. És statisztált az első magyar hangosfilmben, a Plippolit a lakájban, bár ahogy az életrajzaiból kisilabizáltam, akkor éppen munkanélküli volt, az okleveles drogista segéd úr. Ezüst cigarettatárcájáról hivalkodóan szökött szembe a honfoglalás kori stilizált pajzsra vésett, iniciálésra gravírozott cirádás monogram, amelyek viszont nem az ő kezdőbetűi voltak, - még az én zsebemet is húzta, - elködlött valamikor, nem tudom hol, s nem tudom mikor. Érettségim után szó nélkül nekem adta és szó nélkül vette tudomásul azt is, hogy valahai cigarettatárcájából már valaki más kínálgathatja az illatos vagy esetleg szűzdohányból készült dohány rudacskákat.

Dédanyád is felhőtlenül boldog lehetett, az esküvői kép egyértelműen erre hajaz. A sminkje épp olyan hibátlan, mint bármelyik korabeli divathölgyé. Az 1938 pünkösd hétfőjén tizenhét évesen férjhez ment, az élet keménységét addigra már bőven megtapasztaló parasztlánynak, apám a jóképű, jó svádájú kocsmáros és mozis fiú, biztosan jó parti volt. Dédanyád süldő lányként, Me- zőtárkányon, ha kellett libapásztor volt, szedte a markot aratáskor, s váltakozó sikerrel vívta harcát a nehéz fakanállal, főzvén a szilvalekvárt, s maszatos sírással törölgette magáról a méretes üstből kikívánkozó, fortyogó elegyet. Vagyis meghitt viszonyban volt a nehéz fizikai munkával is, miközben álmaiban tanító néniként látta magát a sok Marci meg Gazsi között. Aztán, hogy az apja elitta a tandíjra félretett pénzt, varrónőnek tanult. Munkahelye is lett Pesten, a Szántó szalonban, a belvárosi Váci utcában. A csinos és pukedlizni is megtanuló tanonclány, kezdetben csak a ruhákat szállíthatta haza az úriasszonyoknak. Borravalót is kapott, amit eltett, de nemcsak azt rühellte, aki adta,

11