Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Kemény Katalin: Az istenek

linga istene. A linga pedig nem más, mint a keletkezés, az elmúlás megmásít­hatatlan törvénye, a vágtató idő. A lóáldozat hosszú tartama egy világév, egy istennap idejének szimbóluma. Egy világfolyam rohanása az időtlen, az érint­hetetlen valóságban. Szagara király fiai lóáldozatot akarnak bemutatni, de a ló eltűnik előlük. Az idő lovát Visnu, az időtlen rejti el. Visnu nem bikán ül. Jelvénye nem a phal- losz, a linga. Kezében a napkoronggal, Sésán, az örökkévalóság kígyóján pi­hen. A paripa a kígyó elől a tenger mélyébe rejtőzik. Oda, az örökbe hömpö­lyögnek utána a Gangá hullámai, az idő rohanó hullámai. Az Iliász is folya­moknak nevezi az évek neveit. Akhilleusz a folyam melletti nagy harcban legyőzi Axiosz folyamisten unokáját, mert ő az időtlen isten és az időtlen ten­ger fia. Az idő lova után futó hatvanezer Szagara fiú sem más, mint egy nagy világkorszak. Ezt a vágtató paripát alkotta a Teremtmények Ura. Ez a paripa a testet öl­tött idő, ennek a teste az istenek. Mire a vágtató mén végigszáguld a nap út­ján, teste, az emberekben lakó istenek sokasága elfogy, és a világév eloszlik. Csak az örök Létező marad meg, az időtlen, a változatlan. Ezért szólt minden istennek a lóáldozat. Ezért szólt minden isten áldozata a Brahmannak. Ezért van az, hogy aki áldoz, az sohasem önmagát áldozza. Krisna így szól: az el nem múló isteni ént „nem égeti a tűz, és nem fogja a kar­dél”. Aki áldoz, az csak egy-egy múlandó démontól vagy istentől szabadítja meg magát. A lélek az istenek gyülekező helye, mondja Manu. A Brahmanból kilépett, a Brahman felé rohanó lélek a paripa. A Brahmannak nem kell és nem is lehet áldozni. Az Atmant nem lehet megnyitni. Az Atman kegyelemből nyí­lik meg és kegyelemből fogad magába. De a hinduk azt tanítják, hogy minden istennek és minden démonnak meg kell adni a maga részét. Aki nem így tesz, azt az istenek és a démonok örök fogságban tartják. * A mítosz láthatára szinte felmérhetetlen. Az időt nem a királyok, hanem az is­tenek uralmával, évmilliókban méri. Ahogy a világév a végéhez közeledik, egy­re inkább elsápad Visnu arca, és egyre jobban kivehetővé válik Siváé. Visnu és Siva korszaka egy. De amennyivel előtérbe kerül az egyik, annyival szorul hát­térbe a másik. Visnu és Siva egy. Mégis, Siváról „eleinte” nem vesznek tudo­mást. Daksa, „az értelmes”, az isteni alkotóerő egyik hordozója a minden is­tennek hozott áldozaton megfeledkezik Siváról. Rúdra, a „könnyfacsaró”, a Si­va homlokszeméből kipattant harag dühöngve ront be Daksához, és megsem­misíti áldozatát. Siváról első ízben itt hallanak az emberek. Siva ezalatt harag és indulat nélkül mély meditációban ült a Kailásza he­gyen, és mosolygott azokon, akik Rudrával összetévesztették. Sivát, a Brahman megnyilatkozását, a vele egy lényegű, a vele azonos istenséget nem érinti a ha­rag. A Mahábhárata így mondja: Az istenek mindig megjelennek a jók között, de az emberi tülekedést nem óhajtják látni. Rúdra, a könnyhozó levágja Daksa fejét, s így kényszeríti Visnut, a teremtő életerő odaadó hívét, hogy tisztelje a Pusztítót. Más mítosz szerint harc támad 90

Next

/
Thumbnails
Contents