Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök

érvényével sugallja a status quo megkérdőjelezését, azét a valamiét, amit mindközönségesen „valóságnak” és „életnek” nevezünk (hogy az irodalom vagy a nagy író fogalmáról már ne is beszéljek).

Bár szinte minden egyes sora tollából származik, Kemény Katalin soha nem írt Hét fátyol címen könyvet. Sem a megjelent, sem a kéziratban maradt művek közt nincs ilyen címet viselő kötet. Nincs, de szerencsére lett. Egyféle best of-ként. Benne legjobb esszéivel, írásművészetének kvintesszenciájával, és néhány, most először a szélesebb nyilvánosság elé tárt dokumentummal.

És csak remélni tudjuk, hogy ő sem tiltakozna a cím ellen. Ha azt halljuk: hét fátyol, a hét mérföldet lépő csizmára, a hetedhét országra, a hétfejű sárkányra gondolunk. Arra, hogy a hetedik te magad légy. S persze mindenekelőtt Májára. Májá hét fátylára. Hogy van-e valami a fátyol mögött, vagy pedig csak a fátyol van, és rajta kívül a semmi. Hogy a semmi álma-e a fátyol, vagy a fátyolé a semmi. S hogy miért van egyáltalán fátyol, miért nincs inkább a semmi? S ha ezt gondoljuk, ha ez fut végig agyunkban, akkor érettek vagyunk arra, hogy engedjünk a könyv csábításának, szirénhangjának, engedjük, hogy beszippantson bennünket a szöveg. S akkor nem kell sok idő, hogy a szelíden sorjázó kérdések elől már ne tudjunk kitérni. Hogy belekerüljünk a metafizika terébe. Hogy megértsük, a metafizika nem lila köd, nem valamiféle valóságon, valóságunkon túli „izé” (a la Petőfi), hanem maga a lehető legtágabban (de érdemes-e másként?) értelmezett valóság, mely a mindenkori kortársak számára (vagyis ebben az esetben számunkra) igyekszik elfogadható kijelentéseket kínálni arról, hogy mi is az, amiben élnek-élünk, és mely egyszersmind jóserővel vonja maga után az adott, a mindenkori, az éppen aktuális valóság megváltoztatásának szándékát. Az „emberi, a túlságosan is emberi” világ kis körein való túllépést, amelynek lényegét a másik nagy és korszerűtlen gondolkodó, Nietzsche a város- és államalapításokban, a háborúkban, a szakadatlan gyűjtésben és herdálásban, az eszeveszett, össze-vissza rohangálásban, egymás fortélyainak eltanulásában, egymás kijátszásában és lábbal tiprásában vél megragadni.

A Kemény Katalin művének egyik legmarkánsabb jellemzője ennek az egyszerre szemérmes és szelíd, valahogy mégis heroikus írói-értelmiségi magatartásnak a felmutatása és képviselete, mellyel a dolgok, dolgaink metafizikai értelmezését-megközelítését lehetővé tevő eszmélkedés pozícióit kívánja újraalapozni. Kérdés, hogy akarunk-e, és ha akarunk, vajon tudunk-e mit kezdeni azzal a nemcsak művészeti, hanem magatartásbeli forradalommal, amit ő képvisel (s aminek időnként expressis verbis hangot is ad). Azzal, ami gyökeresen forgatja fel bejáratott gondolkodási sémáinkat, kérdőjelezi meg egész addigi magatartásunkat és viszonyunkat a világ dolgaihoz.

81