Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök
egyetlen pillanatra sem annak a kipirult arcú, szélkócolta hajú fiatal nőnek a képe, aki Kemény Katalin hajdanában volt a mára már megsárgult fotók tanúsága szerint... S hogy ezt így érezhetjük, annak hátterében bizony az írás csodája, mágiája áll, amit semmiképp nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Unzeitgemässe Nemcsak hogy szeretem, nagyra is becsülöm Kemény Katalin korszerűtlenségét. Nagyon nagyra. Azonban vigyázat: a fogalom nem keverendő össze az időszerűtlenséggel, az avittsággal. Sőt, ha a hasonszőrűekre, Nietzschére, Eckhartra vagy Böhmére, az őket jellemző és általuk használt korszerűtlenségfogalomra gondolunk, párhuzamosan könyvszerűtlen (irodalomként, filozófiaként, önvallomásként, misztikus tapasztalatként egyidejűleg olvasható) műveikre, „filozófiaművészetükre”, akkor e jelző még sajátosabb jelentéstartalommal töltődik fel. Hiszen ha az, ami (amúgy) korszerűtlen, (nagyon is) időszerű, akkor időszerűnek, vagyis korszerűtlennek lenni nem azt jelenti, hogy „értjük a dörgést”, a kor szavát, hanem azt, hogy egyedül a korszerűtlen szerző képes - Kemény Katalin megfogalmazásával élve - „az időt az időtlennel összekötni”, „a jelen káoszában tenni fel az el nem avuló örök kérdést”. Ez persze esetükben nem feltétlenül (sőt) zárja ki a lét átesztetizálását, azt a meggyőződést, hogy a lét csak esztétikailag igazolható, de azt hiszem, Kemény Katalin mégis meglehetős szkepszissel viszonyult mindahhoz, a „művet” és a „szakmaiságot” övező és ünneplő megittasultsághoz, ami nálunk elsősorban a Nyugat kánonjával, illetve a nyugatosok befolyásával van összefüggésben (s amely „széplelkűség”, „esztetizálás” szélsőséges esetben csupán ügyes szemfényvesztés, szóbűvészet, vagy ahogy Babits mondja: szenvtelen, virtuóz aranyművesség). Ismétlem, annak ellenére, hogy Kemény Katalin, pályájának korai szakaszát leszámítva, igazából soha sem szenvedett „műpánikban”, nem élt a „korszakos nagy mű”, az opus magnum megírásának igézetében, nem dédelgethetett magában grandiózus terveket a világ (a „világot” jelentő deszkák) meghódításáról, nem álmodozhatott hírnévről és halhatatlanságról (még talán tisztes polgári megélhetésről sem, ahogy mondani szokás: az írót megillető „erkölcsi és anyagi megbecsülésről”), íróasztalfiókjában mégis egyre gyűltek a kész vagy félkész, kerek vagy épp befejezetlen, a (ne úgy mondjuk, hogy „zseniális”, banem) „geniális” művek kéziratkötegei. Hét fátyol, avagy mit (t)akar egy író? Noha szerénysége, szelídsége, visszafogottsága épp az ellenkezőjét sugallná, a korszerűtlen, ám nagyon is időszerű író (szemben az up-to-date, a korszerű, ám időszerűtlen szerzők hadával), a nevezetes névtelen (szemben a hírneves senkikkel) felettébb veszélyes alak. Talán épp ezért nem lesz belőle soha király, miniszterelnök és/vagy bankigazgató. Bár sokszor a négy fal között, cellamagányában, néha pedig (ahogy Németh László mondja) pincelyukakban kénytelen kigesztikulálni magát, a vele való találkozás legtöbbször megrázó és maradandó élményt jelent. És nem kevesek szemében épp ettől lesz veszélyes, válik nemkívánatossá, persona non gratává. Tudniillik puszta lényével, művei (vagy pontosabb úgy fogalmaznunk: élete és műve) abszolútum- és evidencia80
