Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök
multsága is - egyáltalán nem légből kapott vagy alaptalan állítás. Csakhogy a legendákkal, a mítoszteremtéssel épp az a baj, hogy inkább eltávolít és elidegenít a legenda elérhetetlen távolságba helyezett aktorától, holott talán éppenhogy állandó mércéül és mértékül kellene szolgálnia a szűkebb és a tá- gabb környezete számára: a legenda tárgyának egyszerűen csak jelen kellene lennie. Viszonyítási pontként és folyamatosan annak a valakinek, aki nemcsak hogy tudott, de mert is hallgatni a belső hangra, s ennek köszönhetően élete végig képes volt megőrizni lelki integritását, más szóval hitelességét. Igaz, nagy árat kellett fizetni ezért. Egész életét kellett fel- és beáldoznia azért, hogy megszülethessen a szó szerinti értelemben vett életmű (ahol a szóösszetétel mindkét tagjára, tehát életre és műre ugyanakkora hangsúly esik). Petőfiről és Kemény Katalinról egyaránt beszélek. Sósabbak itt a könnyek... Ady egyik legzseniálisabb, egyszerűségében is a legmélyebbről szóló versének, a Bujdosó kuruc rigmusának pár sora juthat ezen a ponton eszünkbe. A magyar „messiás-sors”, Ady megfogalmazásában: Sirattalak, nem sirattál, / Pártoltalak, veszni hagytál, / Mindent adtam, mit sem adtál, / Ha eldőltem, nem biztattál. De tudjuk, sajátos kettősségként, az elutasítás, a meg nem értettség dacára is vállalni kell önmagunkat a mégis-morál nevében: Lengyel urak selymes ágya / Mégis forró, mint a máglya. / Hajh, még egyszer lennék árva / Be jó volna, hogyha fájna. Több okból is félrevezető lehet persze itt a messiás-kifejezés. Nem elsősorban azért, mert talán maga Kemény Katalin tiltakozna a leginkább ellene. Hanem mert az a hely, ahonnan ő beszél, az társadalmi értelemben nincs is, egyszerűen nem létező; az maga a nem-hely, a hely-telenség, ebből pedig egyenesen és törvényszerűen következik a megbízatásnélküliség szellemi állapota. Ám talán ezt sem szabadna túlmisztifikálni; mert könnyen lehet, csupán arról van szó, hogy ha a lélek növekedését korlátozzák, természetes expanziójának kívülről és erőszakosan szabnak gátat és korlátokat (mennyire sokatmondó és szimbolikus például az a tény, hogy nemcsak a görögség, a mediterráni- um, hanem az „egzotikus”, a keleti és az indián kultúra igézetében élő Hamvas-Kemény házaspár sohasem juthatott Európa határain túlra, sőt, még Görögországig sem...), akkor törvényszerű lesz a „térképen utazás”, a befelé terjeszkedés, a lélek ismeretlen tájainak felfedezése és belakása. A keleti bölcsek úgy tartják, ha otthon maradsz, a világot ismered meg, ha utazol, önmagad. Misztikus tapasztalat ez? Igen, nyilván az is, de valószínűleg ugyanennyire természetes, sőt, a lehető legtermészetesebb akkor, ha a lélek növekedésének egyetlen útja van, s az befelé nyílik. Ezért aztán a „kenyőcs”, az irodalmi üzem (üzletmenet) szempontjai, a befogadás esetlegességei, a „hírnévhez” vezető utak vargabetűi esetükben a legkevésbé sem számítanak. Nemcsak azért, mert e szerzők többnyire kívül álltak rajta, vagy mert mindnyájan a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy a történelemben nincsen ha, és ennyiben a múlt, az elszalasztott pillanat már soha többé nem tehető jóvá, hanem mert szuverén életművük csakis így, csakis ebben a zárványlétben képzelhető el. Ott él igazán, nem pedig a társadalmi elfogadottságban, a „felfedezések” időről időre 77
