Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök
fellángoló reneszánszában, de még csak nem is az olvasás által történő befogadásban (radikálisan szemben egyes divatos irodalomelméleti tanokkal). Ezeknek a monologikus természetű, vallomásszerű (életművek létrejöttének előfeltétele a szélsőséges magány, a József Attila-i „nem-ember-szívébe-való- nagy-kínok-késeivel-játszom” életérzése és léttapasztalata, amely legtöbbször magába záruló, feltörhetetlen, mások számára értelmezhetetlen valóság. E szerzők és művek különbejáratú (nem kizárt, hogy esetleges, relatív) igazsága, igazságai azonban minden tompítási, relativizálási vagy semlegesítési próbálkozásunk ellenére is mintha egy szillogizmuslánc belső következetességével és konok kérlelhetetlenségével szembesítenének bennünket létezésünk megoldhatatlan s egyúttal megkerülhetetlen alapkérdéseivel és kételyeivel, miközben azt a paradoxont feszegetik, hogy dolgainkban hogyan és hol lenne tetten érhető az értelem és a rend, ha csak az anankét tapasztaljuk meg és a vaksorsot, hogy hogyan lehet büntetés, ha nincs bűn, és felelősség, ha a sorsot nem teremtjük, hanem kapjuk (amit, ha tudunk, persze vállalunk)... A rejtőzködő szerző, avagy az egykönyvű ember Kemény Katalin műveinek legfontosabb jellemzője a töredékesség, a félkészjelleg. Életművét a legváltozatosabb színvonalú (úgy is mondhatnám: különböző mélységig kidolgozott) szövegek alkotják, melyek azonban mind közösek abban, hogy így vagy úgy valamennyi a szó és a csend, a beszéd és a hallgatás viszonyát járják körül. Nagyon leegyszerűsítve, azt a paradoxont, hogy a szó, a hang, a beszéd hogyan olvad bele a teljességként értelmezett hallgatásba, annak érdekében, hogy a szó minél plasztikusabbá, érzékibbé, végül is minél hatásosabbá váljon. (Aminek persze semmi köze az ún. hatásvadászathoz.) Függetlenül műfajuktól, tárgyuktól, színvonaluktól, Kemény Katalinnak tulajdonképpen egyetlen műve sincs, amely ne ezt a (kicsit talán elcsépelt, sőt, talán kicsit félre is értelmezett) wittgensteini tételt dolgozná ki a beszéd és a hallgatás viszonyáról, nincs egyetlen írása sem, amely ne a Májá-fátyol titkát szálazgat- ná. Hogy ennek következtében kellett-e a magyar nyelvű írásbeliség egyik legnagyobb rejtőzködőjévé válnia, egy valódi auctor absconditussá, vagy ellenkezőleg: épp azért maradtak meg művei monumentális töredékeknek, mert lénye legmélyét tekintve auctor absconditus volt, nem tudom. De akár így, akár úgy: az „egykönyvűség” vádját, amely gyakran érte őt is, Hamvas Bélát is (legfájdalmasabban talán Szentkuthy Miklós részéről, még a negyvenes években, amit mindketten nehezen elviselhető árulásként éltek meg), magam inkább tarta- I nám dicséretnek, mintsem elmarasztalásnak. És különösen a mából visszanézve, mai viszonyainkat ismerve, amikor is alig van ellenpélda arra, hogy valaki ne áldozná fel azonnal és szinte önként „elsőszülöttségét” a mindig adódó „egy tál lencsékért”, amikor nincs az a „jelentős” - értsd: sztárolt - író, élsportoló, vajákos guru, akinek legfőbb ambíciója ne az volna, hogy bármi áron bekerüljön a videoklip kétdimenziós, bármikor dilitelhető-felülírható digitális terébe... Már talán ennyiből is látható, hogy a Hamvas-Kemény-jelenség bizony sokkal több annál, mint hogy pusztán az irodalom(történet) belügyének tekintsük, hisz a conditio humanából, abból az egzisztenciális alaptapasztalatból táplálkozik, amit Hamvas Béla egyszer úgy fogalmazott meg egy Kemény 78
