Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szántó F. István: Centenáriumi etűdök

amelyek anélkül igazítanak el bennünket, hogy bármiféle konkrét irányt mutatnának: „csupán” helyet teremtenek (bennünk), ami nem egyéb, mint a horizontális és a vertikális, a lent és a fent, a sík és a tér, a megtapasztalható és az idó'tlen - emberi léptékeink szerint: az örök - idő metszéspontja. Csoda-e hát, ha úgy érezzük, teljesen sosem fejtjük meg szövegüket? (De már a belőlük megőrzött egy-egy lenyomat se kevés.)

A nagy író

„Egy nagy író - írja Illyés Petőfiről szólván - attól kezdve nagy író, amikortól fogva állandóan jelen van nemzete eszmevilágában; amikortól fogva művei csaknem tárgyszerű részei a nép birtokának, akár egy híd vagy egy középület. Sőt, még jobb is azoknál. [...] A Szeptember végént nem lehet lebontani, téglaként kihordani a nemzet tudatából. Vannak szellemi művek, amelyek úgy hozzátartoznak egy országhoz, és olyasféleképp működnek benne, akár egy vízesés, mely erőművet hajt.” De hát, kérdezhetnék most nyilván sokan, hogy kerül ide Petőfi s még inkább Illyés? Úgy például, hogy (ki gondolná?) Kádár Kata álnéven Kemény Katalin még recenziót is írt Illyés Petőfi-könyvéről. Bennünket azonban ez alkalommal mindez (ahogy nexusuk pozitivista feldolgozása vagy az irodalomtörténeti pletykálkodás) kevéssé érdekel; annál inkább érdekel viszont az a szellemi háttér, amiből mintegy kinőnek, megszületnek, mondatokká sűrűsödnek Illyés sorai, s amelyek alapján akár még azt is mondhatnánk: Kemény Katalin tulajdonképpen nem is volt író - legalábbis abban az értelemben, amilyen értelemben Illyés használja a szót.

Bár kézenfekvőnek tűnhet, mégsem értek teljesen egyet Illyéssel. Márcsak azért sem, mert ez a pár sornyi szöveg is számos kérdőjelet támaszthat bennünk. Hiszen például az, ha egy író neve mintegy köznevesül a nyelvben (vö.: Petőfi tér, Petőfi Színház, Petőfi Népe, Petőfi Mgtsz, és társai) vajon nem annak a semlegesítési folyamatnak képezi-e részét, ami végeredményben, a végeredményét tekintve éppenséggel a szerző ellenében hat? És nem úgy van-e inkább, miként Illyés mesterénél, Babitsnál olvassuk (1923-ból, a szintén centenáriumi etűdként szánt Petőfi koszorúiban), hogy neki, Petőfinek „csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit”, s akinek „ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák?”

E morfondírozásaim persze nem Petőfi és nem is Illyés ellen szólnak, hisz valamiképp Illyés, ha jól érzékelem, a közvélekedésnek igyekszik hangot adni a vox populi felidézésével - a maga szempontjából nyilván okkal és joggal. S bár igencsak valószínű, hogy Kemény Katalin soha nem fog Petőfi ismertségével vagy népszerűségével vetekedni e hazában, a legendaképződés apró jelei már vele kapcsolatban is megjelentek. Ám az effajta legendateremtéssel szemben (legyen szó akár Petőfiről, akár Kemény Katalinról) soha nem árt az óvatosság. És nem elsősorban azért, mintha e legendák alaptalanok lennének. Kemény Katalin „nagysága” például - az átható, vesébe látó pillantása, a minden lény iránti nyitottsága, az odafordulni tudás képessége, arisztokratizmusa és az elnyomottak iránti mély szolidaritása, zsenitudata és aszketizmusa, de még, hogy mást ne mondjak, konyhaművészetének egyszerűsége és kifino76