Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Végh Attila: Orpheusz-menetek
haszna pedig mintha épp az volna, hogy rámutasson arra, meddig juthat el az ontológia. Az írógép kivonja a kezet a szó lényegének birodalmából, rendben, sikít a szó lelke. De sikoltozása nem hallatszik el oda, ahol a szó szelleme lakik. Ahhoz az áramláshoz, ami mondjuk egy Trakl-vers elolvasása az olvasóban megindít, a szó és a kéz semmilyen egzisztenciálontológiai elemzése nem férhet hozzá. Az, hogy az írás átfut-e a kézen, vagy csak annak mechanikus leütései dadogják világra, lelki kérdés. A szellemhez semmi köze. Sőt, ma talán a szellem épp abban a távolságban él, amit a nyomtatott, gépelt szóforma teremt meg az olvasó és az író pszichikai kondíciója között. A technizált szó titkos ajándéka, önjavítása talán éppen ez. Amit a mechanizáció tönkretett, így javítja meg. (Másképpen fogalmazva: a technika kerülőút, de az irány változatlan.) Ahogy Platón korában az írott szó átszívta magába és ideaként értette tovább a kimondott szó logoszát, úgy szívta magába a nyomtatott szöveg tiszta szelleme a kézzel írott szöveg ideáját. Az írógép, a szövegszerkesztő kivonja a szót a kéz birodalmából, és ezzel megtisztítja a kézírás lélekmozdulataitól. így irányít a szellem felé. Durván fogalmazva: a technika megrontotta a kezet, de likvidálja is. A mai kéz kivonásával nem veszítünk sokat, hiszen a mai kézírásban nem az a szellem lakik, amely mondjuk a kódexeket rótta papírra. A mai kézírás egy technikai kor kézírása, nem több, mint grafológusok edzőpályája vagy lelki üzenőfüzet. A technikai, uniformizált írás kiveszi a kézből a szót, és visszaadja a hang szellemének. A „zongorista” feladata évezredek óta mit sem változott. ORPHEUSZ VISSZAÚTJA (2005) „Sok van, mi dionüszoszi, de az embernél nincs semmi dionüszoszibb. ” Az ember útja: emelkedés, süllyedés. A gondolkodó útja: az emelkedés etikája, a süllyedés metafizikája. Az emberi létezés egy pillanatában az élet úgy érzi, a hegygerincre ért. Innen már minden út lefelé vezet. Beáll az az állapot, amit sokan sokféleképp neveztek: az aranykor végének (Hamvas), a lineáris gondolkodás kezdetének (Flusser), a fausti ember megszületésének (Spengler), a phüszisz ideává alakulásának (Heidegger). Egy látomás nyomán kövessük most a híres dalnok, Orpheusz útját, mely zenitjét - furcsamód - az alvilágban éri el. Ami Orpheusszal történik, az - a modern drámairodalom felől nézve - a görög tragédia drámává tompulásának folyamatát modellezi. A görög tragédia a dionüsziákból alakult ki. Kialakulása kezdetén a tragédia hőse mindig Dio- nüszosz, mondja Nietzsche. „A görög tragédiát tehát immár úgy kell megértenünk, mint azt a dionüszoszi kart, amely újra meg újra apollóni képekben csapódik ki.” A tragikus karról pedig azt mondja: „...a kar mégiscsak a természet legmagasabb rendű, azaz dionüszoszi kifejezője, s megszállottságában 66
