Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 9. szám - Végh Attila: Orpheusz-menetek
ezért, miként a természet, jövendölésekben beszél és bölcs igéket mond: mint az istennel együtt szenvedő, egyszersmind a bölcs is ő, a világ szívében lakozó igazság közlője.” Az aktuális tragikus hős csak úgy van jelen, mint Dionüszosz egy arca, alakja. A dionüsziák után a tragédia hordozza az irdatlan tapasztalat mélységét. (Az irdatlan, a fenséges nem más, mint a to deinon, a rettegve csodált: mindaz, ami Nietzsche szerint dionüszoszi.) Az ősi, khaotikus ünnep tehát lassan betagozódik az apollóni rendbe. (Ennek a beilleszkedésnek őstükre az a mozdulat, ahogy Dionüszosz, ez a khthonikus isten, mítosza késői szakaszában elfoglalja helyét az Olümposzon. A káoszból kiemelkedett sziget, a kultúra szigete, az isteni rend Olümposza Dionüszosszal megkoronáztatik, a kettévált ősegység új értelmet, új találkozást nyer.) Az összes színpadi hős Euripidészig csak Dionüszosz maszkja. (Kierkegaard azt mondja: minden egyén komikus, éppen ezért nem lehet tragikus alak.) A görögök nem tűrhettek semmi individualitást. A tragédia misztériuma az az alaptétel, hogy minden létező egységet alkot, és hogy minden baj forrása az individualizáció. A mai értelemben vett dráma nem más, mint az individualizáció által megrontott tragédia. A romlás kezdetén - Nietzsche szerint - Euripidész áll, aki felvitte a színpadra a nézőt. A köznapi ember az ő műveiben felnyomakodott a színpadra, a maga individuális problémáival. Az átlagember megjelent a tragédiában. A nép pedig boldog volt, hogy magát láthatja-hallhatja a színpadon, hogy eltanulhatja Euripidész nyelvét. Euripidésznél a polgári középszer jut szóhoz, ő már a mindennapi életet, a csőcselék világát ábrázolja. Euripidész nem értette nagy elődeit, és ebből az értetlenségből építkezett. Nietzsche szerint Euripidész olyan drámákat írt, amelyek a tragédiáról kialakított saját felfogását állítják szembe a tragédia hagyományával. A kar és a tragikus hős apollóni-dionüszoszi kettősét megszünteti, és a tragédiát újra felépíti, tisztán apollóni alapon. Dionüszoszt lekergetik a tragikus színpadról; egy démoni hatalom űzi el, mely Euripidész szájából szólt. De ő is csak maszk volt. A maszk mögötti istenség neve: Szókratész. Az új nietzsche-i ellentétpár: a dionüszoszi és a szókratészi. A dionüszoszi múltán egy műfaj maradt: a dramatizált eposz. Ez a pusztán apollóni művészet területe, tragikus hatása nem lehet. A drámai eposz költője nem tud eggyé olvadni képeivel: mindig csak a saját szeme előtt látja őket. De jobbára nem is apollóni ez, hiszen az apollóni szemlélés és szemléletesség helyett hűvös, paradox gondolatok áramlanak a színpadon. Esztétikai szókratiz- mus, kiáltja Nietzsche. A „mindennek értelmesnek kell lennie, hogy szép lehessen” alapelvéből kiinduló esztétika már nem értheti a tragédiát, mert ő maga már nem több holmi megismerésnél, tudatos szemlélésnél, spekulatív aisztbészisznél. Szókratész csakis a tisztán látást tartja elfogadhatónak, az ösztönös látástól irtózik. Safranskitól megtudjuk, hogy „a szókratészi és a tragikus megismerés közti különbség Nietzsche számára az, hogy Szókratész nem ismeri azt a pontot, ahol a megismerés a tisztázhatatlanba, a megismerhetetlenbe mered. A szellem szókratészi univerzumában világosság marad, és ha akadnak is még sötét foltok, az csak átmeneti lehet. A szókratészi optimizmus tudni véli, hogy eljön majd a 67
